Danni Quee kitekintett az ExGal-4 bázis nyugati terasztornyáról, egy csillagászati kutatóbázis magányos előörséről, mely a Dalonbian-szektor Belkadan nevű bolygóján foglalt helyet. Gyakran jött ki ide ezidőtájt – késő délután – hogy lássa a harminc méter magas dalloralla-fákon keresztülszűrődő naplementét. Valami oknál fogva újabban még látványosabbak voltak, mint eddig, narancs és zöld színek keveredtek a megszokott rózsaszín-karmazsin kombinációba.

Már három éve volt a Belkadanon, az ExGal-4 eredeti tagjaként, és újabb három évvel azelőtt csatlakozott a mindig pénzügyi gondokkal küszködő ExGal Társasághoz, mindössze tizenöt évesen. Szülöbolygója, a Mag egyik világa erősen túlnépesedett, és a mindig független Danni számára a szomszédos világokra utazás sem enyhítette az érzést, hogy a túl sok élőlény egyszerűen elnyomja őt. Nem volt oda a kormányzatért sem, legyen az akár a Birodalom, vagy az Új Köztársaság – nem rajongott semmiféle bürokráciáért. A galaxis feletti rendelkezést borzalmas dolognak tartotta, kalandok elpusztításának, kultúrák gyilkosának, ahogy megpróbálták egy közös civilizációba tömöríteni az egészet. Ellenben annak a lehetősége, hogy létezhet élet a galaxison kívül, valami, amit eddig még nem fedeztek fel, már nagyon is izgatta a fiatal nőt.

Vagy valaha azt tette.

De most, hogy ott állt, ugyanarra a tájra pillantva, a hatalmas fák, és töretlen zöld szőnyeg előtt, újra azon kezdett tűnődni, vajon helyesen választotta-e ki élete útját. Huszonegy évesen az állomás tizenöt tagja közül az egyik legfiatalabb volt, és egyike a mindössze négy nőnek. Nagyon vonzó fiatal nővé fejlődött, alacsony volt, hosszú, hullámos szőke hajjal, és zöld szemekkel, amelyek mindig kérdéseket tettek fel, bármit láttak. Újabban talán több időt is töltött a fiatal férfiak visszautasításával, mint a galaxis szélének figyelésével.

Nem tudta hibáztatni őket. Mind reménnyel és kalandvággyal eltelve jöttek ide, úttörőkként a galaxis peremére. Gyorsan felépítettek egy fallal védett erődítményt, hogy kirekesszék Belkadan kegyetlen élővilágát, és felállították hallgató és figyelő berendezéseiket, hatalmas parabolaantennákat és teleszkópokat, belértve a bolygó körül keringő műholdas radarokat is. Az első év tele volt álmokkal, kemény munkával és veszélyekkel – két eredeti tag is súlyosan megsebesült, mikor egy vöröstaréjú párduc átugrott a fal felett egy közeli faágról.

Tovább kellett dolgozniuk hát, harminc méteres körzetben kivágni a fákat, hogy tovább biztosítsák a bázist.

De mára már minden kész volt, az ExGal-4 biztonságos és önellátó, egy bő és tiszta vizű forrál alattuk, és több saját kerttel. Egy zökkenőmentesen működő tudósparadicsom.

Danni már sóvárgott a régi szép idők után.

Már az arcok is megszokottá váltak körülötte, noha a tagok fele nem az eredeti telepesek közül került ki, hanem más ExGal-állomásokról irányították át őket, vagy a szervezet független anyabázisáról.

A nap alsó fele lassan lebukott a távoli horizont mögé, a narancs-zöld csíkok pedig északtól délig egyre jobban kiterjedtek. Valahol, láthatatlanul a dzsungelban egy vöröstaréjű párduc felüvöltötte, így köszöntve az alkonyt.

Danni magába fogadta a bolgyó hangját, látványát, és megpróbált álmodni, de ha reálisan akarta nézni a dolgokat, ha rágondolt a várakozásra egy jel után, ami soha nem jött, ugyanazon galaktikus perem véget nem érő bámulására, már nem volt biztos benne, miről is kéne álmodnia.

Valamivel mögötte, az állomás egyik ablakából Yomin Carr a fiatal nő minden mozdulatát árgus szemekkel figyelte. Új volt az állomáson, a mostani csoportból ő érkezett legkésőbb, de nem telt sok idejébe észrevenni, mennyire felnéznek a többiek Dannira, és hogy a férfiak mennyire vonzódnak hozzá.

Igaz, ezt Yomin Carr nem nagyon értette. Mint minden emberi lényt, Dannit is meglehetősen visszataszítónak találta – noha saját népe, a Yuuzhan Vong alakilag hasonlított az emberekre, átlagosan tíz centiméterrel lehettek magasabbak, kicsit súlyosabbak voltak, és kevesebb szőr nőtt a fejükön, életmódjuk teljesen különbözött. Még ha be is ismerte volna, hogy Danni talán tényleg vonzó valamelyest fizikailag – bár hogyan is lehetne az, egyetlen sebhely vagy tetoválás nélkül, melyek az istenekhez való kapcsolatát jelezték – ezek az elemi különbségek fajaik között undorítóvá tették bármilyen kapcsolatnak már csak a gondolatát is. Ő Yuuzhan Vong volt, nem ember, ráadásul egy Yuuzhan Vong harcos! Milyen irónikus, hogy ezek a szánalmas lények azt hitték, csupán egy közülük.

Viszolygása ellenére is gyakran figyelte Dannit, mert ő volt ennek a demokratikus csoportnak a vezetője, első az egyenlők között. A többiek azt állították, ő ölte meg a párducot, ami az első évben bejutott a bázisra, alig pár hónappal korábban ő vitte fel a rozzant Spacecaster-űrhajót, hogy megjavítsa az egyik elromlott radart az űrben, és ő volt az, aki egyáltalán kitalálta, hogyan lehet megjavítani.

Mindenki felnézett rá.

Ő volt az, akit Yomin Carr nem hagyhatott figyelmen kívül.

- Már megint korán jöttél? – kérdezte egy hang a háta mögött.

Megfordult, hogy a beszélőre pillantson, noha a hang kihívó tónusából már tudta, hogy Bensin Tomri az.

- Vagy még itt vagy a múlt éjjelről? – kuncogta Tomri.

Yomin Carr mosolygott, de nem felelt – nem kellett válaszolnia, ezt már megtanulta, az itteniek gyakran csak azért beszéltek, hogy hallhassák saját hangjukat. Amúgy meg több igazság volt Bensin Tomri szavaiban, mintsem arra a férfi számíthatott volna. Yomin Carr ugyan nem volt itt előző éjjel óta, de ideje nagy részét itt töltötte. A többiek azt gondolták, hogy ez csupán az újonc kezdeti izgalma, ugyanaz, amit mindannyian éreztek első napjaikban, a hit, hogy az extragalaktikus jel bármelyik pillanatban megérkezhet. Talán úgy véltek, Yomin Carr ezt extrém módon élte meg, de biztos volt benne, hogy semmi olyat nem tett, amivel felkelthette volna gyanakvásukat.

- Hamarosan megunja majd – szólt Garth Breise, az éjszakai műszak egy másik tagja, aki a széles terem felső szintjén ücsörgött, ahol a kényelmesebb székek, a játékasztal és az ételek voltak. A terem ellipszis alakú volt, az elülső falon egy hatalmas képernyővel, közvetlenül a fal előtt hét ellenőrző állással, amelyek három-egy-hármas rendszerben voltak beépítve. Fentebb, a terem utolsó negyedében pedig a pihenőövezet.

Yomin Carr kipréselt magából egy újabb mosolyt a megjegyzés hallatán, majd lesétált megszokott helyére, a Hármashoz, ami a bal oldai volt az első sorban. Hallotta, hogy fentről Garth és Bensin még becsmérlő megjegyzéseket tesznek rá, de nem törődött velük, pedig normális esetben ez elég ok lett volna egy halálos párviadalra. Sztoikusan tűrte a büszkeségét érő támadásokat, mert tudta, hogy hamarosan ő fog nevetni.

Danni Quee lépett be a legközelebb, és a Négyeshez ment. Az volt középen, és mind a hat másik képét megjeleníthette. Őt az éjszakai műszak utolsó tagja, Tee-ubo Doole, egy tw’lek nő követte – az egyetlen nemember – legalábbis a többiek szerint – az állomás tizenöt tagja közül.

Tee-ubo ravasz pillantást vetett Yomin Carra, majdhogynem kacsintott, majd unottan nyújtózkodott egyet, és megrázta lekkuit – a két nyúlványt, amik a twi’lek fejek hátsó fejéből nőttek ki. Nem csinált titkot belőle, hogy érdekli az újonc, és ez nagyon szórakoztatta Yomin Carrt. Kezdte megérteni ezeket a lényeket és gyarlóságaikat. Normális esetben egy tw’lek nő, egzotikus lekkuival, zöldes bőrével, és jellemzően hiányos öltözetével bárhol a férfiak érdeklődésének középpontjában lett volna, a Ryloth névre hallgató szülőbolygójukon kívül – és köztudomású volt, hogy nagyon tudják élvezni ezt a figyelmet – de Tee-ubo Danni személyében ezúttal komoly ellenfelére akadt.

Tekintetét le sem véve Yomin Carról, a twi’lek elővett egy aprócska fiolát, és megrázta.

Ryll. Yomin Carr tudta mi az, egy szórakoztató hatású fűszer, amit többen használtak az állomáson az unalom elűzése végett.

Nem kerülte el a figyelmét Danni undorodó fintora és helytelenítő fejrázása. Danni hosszú ideig megtiltotta Tee-ubónak, hogy a vezérlőterem közelébe hozzá a szert, de egy idő után feladta, noha mostani mozdulatából megint világosan látszott, hogy végképp száműzni akarja innen a fűszert.

Bensin és Garth sem ellenkeztek a döntéssel. Tee-ubo kezdett kifogyni a szerből, és nem szívesen adott másoknak. Még hónapokig nem vártak szállítóhajókat, és bár a twi’lek mindent megpróbált, semmi garancia nem volt rá, hogy hoznak majd tiltott drogból is.

Mind elhelyezkedtek szokásos helyükön. Egy rövid rendszerellenőrzés után Danni úgy állította be a Négyest, hogy váltogassa a kisebbek képeit, majd csatlakozott a többiekhez, akik már készen voltak a ryllel, és most odafent nevetgéltek. Az ő javaslatára kezdtek bele egy sakkszerű, dejariknak nevezett játékba, ahol különféle erejű szörnyetegek holografikus képei meghatározott utakon mozoghattak a sorok és oszlopok között, és jó taktika kellett a győzelemhez.

Yomin Carr a helyén maradt, és mint minden éjjel – vagy nappal, ha észrevétlenül tudott dolgozni – lehalkította a jelerősséget, hogy csak ő hallja a hangokat, az antennát pedig az L30-nak nevezett szektorra irányította. Az volt a belépési pont. Az Elsődleges Vektor.

- Be akarsz szállni? – kérdezte Bensin Tomri egy órával később, hangszíne egyértelműen elárulta Yomin Carrnak, hogy nem szerepelt valami jól a stratégiai játékban.

Yomin Carr egy része be akart szállni a játékba, vágyott rá, hogy megmérkőzhessen Danni ellen, aki kiváló stratéga volt. Szerette az ilyen megmérettetéseket, segítettek, hogy a harcos elméje éles és fókuszált maradjon.

- Nem – felelte végül, mint ahogy már hetek óta minden este. – Dolgoznom kell.

- Dolgozni? – gúnyolódott Bensin Tomri. – Mintha az évezred legnagyobb tudományos felfedezése bármelyik pillanatban bekövethezhetne az orrod és figyelő szemeid előtt.

- Igaznak, ha ezt érzed, menned következő hajóval kéne? – felelte udvariasan Yomin Carr, de a kérdő arcokat látva bosszúsan rájött, hogy megint összekeverte a mondatszerkezetet. Gondolatban feljegyezte, hogy később még meg kell ezt vizsgáltatnia a fülében tekergő tizowyrm-mel.

- Zöldfülű – morogta Bensin szarkasztikusan.

- Nála a pont – szólt közbe Danni, Bensin pedig felemelte kezeit, és elfordult az asztaltól.

- Biztos vagy benne? – kérdezte Danni Yomin Carrt.

- Élvezem a munkát – felelte amaz, figyelmet fordítva minden egyes szóra, azzal kényelmesen elhelyezkedett a székében.

Danni nem vitatkozott, Yomin Carr pedig értette, hogy a nő tiszteli elhivatottságát, és titkon azt kívánja, bár a többiek is követnék a példáját.

Ez így ment tovább, az éjszaka pedig egyre hosszabbra nyúlt. Bensin Tomri már horkolt, Garth Breise és Tee-ubo pedig vihogtak és vitatkoztak mindenről és semmiről, Danni pedig tovább dejarikozott, igaz, ezúttal három komputeres ellenfél ellen.

Akkor hirtelen bekövetkezett.

Yomin Carr a szeme sarkából látta a halvány villanást, egészen a képernyő legszélén. Megdermedt, és feszülten figyelt. Egész picit növelte a hangerőt.

A villanás megint ott volt, és az a ritmikus jel is, ami csak egy hajótól származhatott.

Yomin Carr alig tudta elhinni… annyi év készülődés után.

A Yuuzhan Vong harcos kirázta a zavaró gondolatokat fejéből. Várt még egy pillanatot, hogy meggyőződjön a hajó pozíciójáról. Az Elsődleges Vektor volt az, a kijelölt belépési pont. Gyorsan visszaforgatta az antennát az L1-es szektorra. A saját képernyőjén még órákba telhet, míg visszajön az eredeti kép. Felpillantott a főképernyőre, ami a középső állás képét sugározta, és egy megkönnyebült sóhajjal nyugtázta, hogy már áthaladt a Hármason, és legalább egy óráig nem is tér vissza ahhoz – és ha mégis, akkor sem az L25 fölé, és a jel jócskán arrébb lesz.

A megváltoztatott beállításokkal Yomin Carr visszaállította normálisra a hangerőt, majd felállt és nyújtózkodott. Danni persze azonnal észrevette.

- Kell sét… - kezdte volna, de ezúttal észrevette, hogy ismét összekeveri a mondarészeket. – Sétálnom kell egyet – javította ki saját magát.

A nő bólintott. – Elég csendes az éjszaka – mondta. – Lepihenhetsz, ha akarsz.

- Nem – felelte. – Csak ki kell nyújtóztatnom a lábam egy kicsit.

Danni bólintott, és újra a játéknak szentelte figyelmét, Yomin Carr pedig kisétált a teremből. A méltóságteljes tempó addig tartott, amíg az ajtó be nem csukódott mögötte, onnantól őrült rohanásba kezdett.

Hosszú ideig kellett várnia a szobájában, hogy légzése kiegyenlítődjön. Nem lett volna jó, ha a végrehajtó kifulladva látja.

És az sem ha ebben az undorító emberi álarcban jelentkezik. Nem elég hogy az emberek nem tetoválták össze magukat, nem csonkították meg szándékosan testük egyetlen darabját sem, hogy jelezzék tiszteletüket az istenek felé, szemeik alatt nem voltak olyan olyan kékes zacskók sem, mint a Yuuzhan Vongoknál, és az emberi homlok lapos és egyenes volt, nem dőlt, mint a Yuuzhan Vong. Yomin Carr még most, hónapok után is nehezen bírta elviselni a hitetlenek látványát.

Gyorsan levetkőzött, és a nagy tükör elé lépett a szoba másik felében. Szerette végignézni ezt a folyamatot, a látvány még jobban felfokozta az éles fájdalom érzését.

Orra két oldala mellett lassan felfelé húzta ujjait, a cimpák mentén, ujjai a bal orrcimpájának dolgoztak, ami az ooglith-maszk csatlakozási pontja volt. A betanított kreatúra érezte érintését, és azonnal reagált.

Yomin Carr összeszorította a fogait, és megpróbált egyenesen megállni a lábán, ahogy az ezernyi apró fogókar elvált bőrétől, az ooglith-maszk hátragördült orra felett, és szétnyílt az arcán. Folyama kiszélesedett állánál és nyakánál, majd még tovább a törzsénél, a hamis bőr lefelé haladva összegöngyölödött, mígnem ki tudott lépni belőle.

Az ooglith-maszk azonnal elindult a sötét szekrény felé, undorító szörcsögő hangokat kiadva, ahogy haladt. Yomin Carr még álldogált kicsit a tükör előtt, elismerően pillantva saját alakjára, erős izmaira, a tetoválásaira, melyek majdnem teljesen beborították testét, ezzel is jelezve magas rangját a harcos kaszton belül, és persze testének szándékos deformációira, sokszor eltörött orrára, az ajkában éktelenkedő szakadásra, a széttépett szemhéjra. Most már készen volt rá, hogy valódi alakjában értesítse a végrehajtót.

A zárható ládához lépett, de olyan hevesen remegett, hogy alig tudta beütni a kódot. Végül persze sikerült kinyitnia, és ahogy a fedél hátranyílt, a benne lévő polc kiemelkedett. Rajta valamilyen barna ruhadarab takart két labdaszerű rakást.

Yomin Carr finoman elvette onnan a ruhát, és a dudorokra pillantott. Két villip volt ott. Már majdnem a bal oldalihoz nyúlt, ahhoz ami Da’Gara prefektuséval volt kapcsolatban, de ismerte a protokollt, és nem mert volna ellenszegülni.

Így hát a jobb oldali lény tüskés tetejét simogatta meg gyengéden, amíg az egyetlen mélyedés a membrános szövetben, egy szemüregre emlékeztető lyuk életre nem kelt.

Yomin Carr tovább simogatta a teremtményt, hogy felébressze a villip társát is, a galaxis másik felében. Egy pillanattal később már érezte a lény rántását, és tudta, hogy a végrehajó észlelte a hívást, és épp a saját villipjét ébreszti.

Yomin Carr elrántotta a kezét, ahogy a lyuk megrázkódott, és szélesen kinyílt, majd visszafordult saját magába, ahogy a villip átvette a végrehajtó vonásait.

Yomin Carr tiszteletteljesen meghajolt. – Itt az idő – szólt, hálásan, hogy újra használhatta anyanyelvét.

- Elhallgattattad az állomást? – kérdezte a végrehajtó.

- Most megyek – magyarázta Yomin Carr.

- Akkor menj – mondta a végrehajtó, a megszokott fegyelemmel, nem is érdeklődőtt a jel részleteiről, és megszakította a kapcsolatot. Yomin Carr villipje is visszafordult, és ugyanaz a membrános labda volt, mint annakelőtte.

Ismét magába kellett fojtani a késztetést, hogy felébressze a másik villipet is, emlékeztetve magát, hogy a végrehajtó nem tolerálna tőle hibákat, különösen nem ebben a kritikus helyzetben.

Visszasietett szekrényéhez, kivett egy apró tasakot, kétszer megcsókolta, és elmormolt egy gyors imát, mielőtt kinyitotta. Benne egy különös kreatúra apró szobra üldögélt, a leggyönyörűbb teremtményé, akit Yomin Carr és minden Yuuzhan Vong harcos ismert. Úgy nézett ki, mint egy agy, egyetlen hatalmas szemmel és ráncos szájjal. Több fogókar állt ki ebből a törzsből, némelyik vastag és rövid, mások vékonyak és hosszúak. Ez volt Yun Yammka, a Gyilkos, a Yuuzhan Vong hadisten.

Yomin Carr újra imádkozott, elmondta Yun-Yammka teljes litániáját, aztán finoman megcsókolta a szobrot, és visszahelyezte a szekrénybe tasakostul.

Csak egy bőrből készült ágyékkötőt viselt, mint a harcosok a hőskorszakban, ami láttatni engedte tetoválásait, és duzzadó izmait, nem volt más fegyvere, csak egy tőr, egy durva, de hatékony kétélű kés, egy ünnepélyes visszatekintés a Yuuzhan Vongok hajnalára. Yomin Carr teljesen rendjén valónak találta a ceremóniát, mintha csak kapocs lenne az előreküldött egységek és a teljes invázió között. Kidugta a fejét a hallba, és óvatosan körülnézett, majd átvágott a komplexumom, mezítláb szinte hang nélkül mozgott. Tudta, hogy emberi álruhája nélkül esetleg nehéz lehet kijutni az épületből, de azt is, hogy ilyen formában senki nem ismerné fel. Mellesleg ha felfedeznék, csak ürügyet adnának neki a gyilkolásra, hogy feláldozhasson valakit Yun-Yammkának ezen az emlékezetes éjjelen.

Az éjszaka hideg volt, de ez csak még jobban felpezsdítette Yomin Carrt. Vére hevesen dobolt az izgalomtól, részben a küldetés veszélye miatt, részben pedig mert a Nagy Dogma legalább már úton volt. A falhoz sietett, és felsprintelt egy létrán, átdobta magát a tetején, és gondolkodás nélkül leugrott a letisztított talajra.

Egy vöröstaréjú párduc távoli üvöltése sem lassította le. Már az állat vadászterületén járt, de ő maga is vadász volt. Talán egy küzdelem az egyik ilyen száznegyven kilós, tízcentis karmú, farka végén kőkemény buzogánnyal felszerelt állattal jó sport lenne ma éjjel. Yomin Carr készen állt a kihívásra. Vére hevesen dobolt, szíve majd kiugrott helyéről, egy remek kis harc igazi megváltás lenne.

Most nem. Újra emlékeztenie kellett magát, mert már-már elhúzódott a dzsungel felé, hogy kihívja a párducot. Ehelyett tovább rohant egyenesen, és a magas torony felé tartott, az egyetlen komplexumon kívüli épület felé. Észrevette a vastag kábelt, ami az épületből tartott a torony felé, és már kezdte volna elvágni tőrével…

Túl könnyű megjavítani. Ehelyett felemelte tekintetét, fel a magasba. Szerencsére a gerendák nem álltak túl távol egymástól, így Yomin Carr lépésről-lépésre haladt, húzta fel magát erős izmaival, gyoran feltornászva magát a százméteres torony tetejére. Nem nézett le, nem félt, ő soha nem félt semmitől. Egyedül a csomóponti dobozra és a kábelre összpontosított.

Csípős szelek rázták meg, de ebből is csak új ötletet merített. A kábel és a doboz közötti kapcsolatot szúrta ki magának, meglazított egy szegecset, kiemelt egy csavart. Ha a többiek egyáltalán eljutnak ide, azt fogják hinni, hogy a hiba az állandó szél és a gyakran kemény belkadani időjárás eredménye.

Megbizonyosodva róla, hogy a kapcsolódás tényleg megszakadt, Yomin Carr sietve lefelé kezdett ereszkedni, emlékeztetve magát, hogy a jel már az L10-es szektor felé járhat, és még hosszú út áll előtte. Az utolsó pár méterre érve leugrott, de rutinosan összegömbölyödött, és gurulva landult, pontosan a kábel mellett. Ezúttal már nem tudott ellenállni a kísértésnek, tudta, hogy ezek csak a kommunikációs rendszer zsinórjai, semmi létfontosságú berendezés nem függ tőlük. A szájába vette a kábelt, és őrült módjára szaggatni kezdte fogaival. Perverz örömét lelte a fájdalomban, ahogy átharapta, és szikrák szóródtak szét szájában, és ellepték az arcát.

Csak találják meg ezt, és javítsák meg nyugodtan. Aztán visszatérnek majd a bázisra, és rájönnek, hogy még mindig nem működik.

Szája, orcája és álla véres volt, orra – ami már úgyis milliószor eltört, és az egyik oldal felé ellaposodott - elég érdekes látványt nyújtott – mindkét cimpája elszakadt. A harcos visszafelé indult, de gyorsan megtorpant, midőn mozgást érzékelt a talajon, nem is túl messze tőle. Odaugrott, és térdre esett, aztán szélesen elmosolyodott. Ujján egy vörösesbarna bogarat, karmos csáprágójú bogarat tartott. – Állatkám – suttogta. Nem látta egyetlen bogarát sem, mióta a Belkadanra jött – mióta szabadon engedte őket a Belkadanon, és örült, hogy már idáig elértek a bolygó felszínén.

Danni Quee hamarosan meg fogja tudni, miért kezdtek elszineződni a drágalátos naplementéi.

Yomin Carr újra letette a dweebitet, és újra emlékeztetve magát a késlekedés veszélyeire, visszasprintelt a bázishoz, egyetlen hatalmas ugrással elérve a három méter magas fal tetejét, aztán tovább futott, be a főépülete, és végigsietett a sötét, halk termeken. A saját szobájában a szekrényhez lépett, és visszahelyezte magára az ooglith-maszkot.

Ahogy a kreatúra ezernyi apró fogókarja a bőréhez csatlakozott, Yomin Carr újra és újra megremegett a kín gyönyörében. Egy gyors pillantás a tükörbe – a harcos már látta, hogy álarca ismét tökéletes.

Egy újabb apró tasak után nyúlt. Benne egyetlen tekergő lény lapult, egy apró féreg. Yomin Carr a füle mellé emelte és enyhén megdöntötte. A féreg értette a jelzést, és egyből bemászott a Yuuzhan Vong fülkagylójába. Yomin Carr egy pillanattal később még odahelyezte az egyik ujját, hogy megbizonyosodjon róla, tényleg teljesen bemászott-e a tizowyrm, és egyúttal jelezte, hogy kezdheti a munkát. Azonnal érezte is az enyhe vibrálást. A tizowyrmek dekódoló lények voltak, a Yuuzhan Vong alkimisták fejlesztették ki őket, hogy le tudjanak fordítani más nyelveket. Apró méretük ellenére elképesztő információmennyiséget voltak képesek tárolni és kezelni. Ahogy Yomin Carr elhagyta a szobát, a kreatúra éppen egy újabb leckét adott neki ezen galaxis leggyakoribb nyelvéről.

Pár perccel később már ismét a vezérlőteremben állt. Tee-ubo és egy eléggé ingadozó Garth Breise a Hármasnál tobzódtak, Danni Quee pedig szemmel láthatólag ugyanazon dolgozott a Négyesnél.

- Yomin! – kiáltott rá Danni, amint észrevette jövetelét. – Gyere ide gyorsan! Nem hiszem el, hogy lemaradtál erről!

- Lemaradtam? – visszhangozta Yomin Carr.

- Egy jel! – újságolta lélegzetvisszafojtva Danni.

- Statikus? – Yomin Carr odasietett.

Tisztán láthatták a képernyőn, és tisztán hallhatták a hangszórókból a… valaminek a jelét. Valami nagynak, ami éppen átlépte a galaxis peremét.

- Extragalaktikus – szólt Danni komolyan.

Yomin Carr a műszerek fölé hajolt, ellenőrizte az adatokat, kalkulálta a vektort, noha pontosan tudta, hogy Danni jól látta a dolgokat. Ő maga is komoly tekintettel bólintott.

Bensin Tomri érkezett meg a terembe, a társaság több más tagjával egyetemben, és hamarosan mind a tizenöten jelen voltak, próbálva beállítani a képernyőket, analízisra küldvén a jeleket. Minél többet meg akartak tudni arról az izéről, ami épp belépett a galaxisukba.

Aztán persze kiszámíthatóan kitört a vita. Mindig elképesztette Yomin Carrt, milyen véget nem érően tudtak az emberek vitatkozni mindenről, és ez a megfigyelés csak megerősítette saját társadalmának szigorú hierarchikus rendjében való hitét. Ő sosem kérdőjelezett volna meg egy prefektust, mint ahogy az sem egy főprefektust, ezek a bolondok meg ész nélkül vitatkoztak Dannival.

Soha. És tudta jól, urai jól ki fogják használni ezt a gyengeséget.

Először a vita az érkező aszteroida összetételéről szólt. Mivel nem érkeztek technológia jelei, szinte azonnal elvetették, hogy jármű lenne. Akkor hát egy aszteroida, ami valahogyan keresztüljutott a galaxis melletti üres űrt körülölelő turbulencián, amelynek létezésében több tudós szilárdan hitt. Valami oknál fogva gyorsulni is látszott – talán menet közben túl közel haladt el egy erőteljes gravitációs mező mellett. Az izgalmakat azonban nem csillapította a vélemény, hogy ez egy csak egy extragalaktikus kődarab, vagy akár egy a saját galaxisukból, ami valahogy kijutott, de a gravitációs anomáliák visszarántották. Ezelőtt senki nem látta, így, bizonyíthatóan a galaktikus perem átlépését. Sokak szerint ez lehetetlen volt. Sok vakmerő felfedező, vagy a törvény által üldözött bűnőző indult már a perem örvényébe, de közülük senki nem tért vissza. A válasz itt lehet előttük. Rengeteg kérdéssel együtt. Milyen anyagokból tevődik össze az aszteroida? Vannak-e élet jelei? Talán ha elkapják és megvizsgálják, válaszokat adhat az univerzum egyes kérdéseire, talán a keletkezésére is? Vagy csak újabb kérdéseket szülne, olyanokat, amik már a fizika legtávolabbi határait súrolják?

Majd a vita egy kevésbé mély témakörrel folytatódott, de ez is megosztotta a társaság tagjait. Akkor kezdődött, mikor Bensin Tomri bejelentette; összeállítja a jelentést, amit visszaküldhetnek az ExGal parancsnokságára.

- Még ne! – vitatkozott vele egy másik tudós.

- Muszáj szólnunk nekik! – felelte Bensin. – Idejében kell hajókat szereznünk, ha el akarjuk kapni és megvizsgálni ezt az izét.

- Miért, hová siet? – kérdezte a másik szarkasztikusan.

- Már a mi galaxisunkban van, és szükség esetén bármikor vissza tudjuk vontatni – csatlakozott egy másik is.

- Nem vagyunk autonóm egység – emlékeztette őket egy másik nő, név szerint Lysire.

- Tényleg nem? – vitatkozott vele egy másik.

- De tudjuk egyáltalán, mit akarunk vizsgálni? – kérdezte Yomin Carr. Minden szem azonnal feléje fordult, a legtöbben hitetlenkedve bámulták.

- Nos? – kérdezte ismét, még komolyabban.

- Valami extragalaktikus – felelte valaki.

- Ezzel én soha nem értettem egyet – szólt Yomin Carr. A felé forduló tekintetek, most inkább voltak kíváncsiak.

- Nem tudhatjuk – szólt közbe Danni, Yomin Carr pártját fogva. – Már megegyeztünk, hogy ez vélhetően csak egy aszteroida a saját galaxisunkból, ami kilépett, vagy csak megpróbált, és az erők visszarántották.

- Valóban, lehet hogy ez csak valami a saját galaxisunkból – folytatta Yomin Carr, mosolyogva a saját galaxisunk kifejezés irónikusságán és titkos kettős jelentésén. – Tulajdonképpen elég valószínű, hogy az.

- Akkor mi a te álláspontod? – kérdezte ingerülten Bensin Tomri.

- Az álláspontom? – visszhangozta Yomin Carr, részben azért, hogy a tizowyrm rájöjjön a furcsa szó jelentésére. – Az, hogy nem tudjuk, volt-e ez valaha extragalaktikus. – felelte végül.

- Te is láttad a vektort! – érvelt Bensin.

- Valóban – bólintott Yomin Carrt. – És a vektor utalhatott egy visszapattanásra is.

- Ez abszurdum! – vágott vissza Bensin.

- Akkor hogyhogy nem észleltük kifelé menni? – kérdezte valaki más.

- Nem biztos, hogy nem tettük – így Yomin Carr. Feltartotta egyik kezét, hogy elhárítsa a további támadásokat. – Én csak azt mondom, hogy bizonyosságot kell szereznünk, mielőtt felriadózzuk az egész galaxist.

- És minden hívásunk már rég publikus lesz, mielőtt elérne az ExGal-ig – értett egyet Danni.

- Így van – mondta Yomin Carr. – És az is lehet, hogy közben rájövünk; a mi rendszerünkben van a hiba, vagy kiderül, hogy ez egy darab használhatatlan űrszemét, amit a gravitációs erők visszarántottak, és akkor aztán nagyon okosnak fogunk tűnni az ExGal-os parancsnokok szemében.

- Ez nagyobb nálunk – felelte Bensin Tomri.

- Az – bólintott Danni. – De mikor kihelyeztek ide minket, azt mondták, hogy függetlenül dolgozhatunk. Talán Yomin Carrnak igaza van. Ha elhamarkodottan felrázzuk az egész galaxist, a végén bolondoknak fogunk tűnni.

- És ExGal költségvetésének sem tenne jót, ha hiába küldenének ide egy flottát – tette hozzá bólogatva Tee-ubo.

- Még ha igazunk is van, és ez a valami visszatért a saját galaxisunkba, vagy egy másikból érkezett, és átjutott az ürességen, készen lennél rá, hogy bejelentsd? – Yomin Carr egyenesen Bensinhez címezte a kérdését.

Bensin válaszul értetlenül meredt rá.

- Azt akarjuk, hogy kapjunk egy egész banda köztársaságbeli tudóst, esetleg még egy pár Jedi-lovagot is a nyakunkba? – kérdezte szarkasztikusan Yomin Carr. A többiek arckifejezéséből ítélve egyértelmű volt, hogy nem sokan láttak kapcsot a Jedik és e között, de ez nem lassíthatta le a férfit. – Ez a mi nagy pillanatunk. Erre vártunk hónapokig – sokan közületek évekig – amiket itt áldoztunk fel ezen a nyomorult helyen. A legkevesebb amivel tartozunk magunknak az, hogy megússzuk a megszégyenülést, vagy biztosítsuk a megfelelő dícséretet, ha ez az akármi tényleg extragalaktikusnak bizonyul. Vizsgáljuk meg végre tudatosan. Próbáljuk behatárolni, honnan jött, hogy biztos nem visszatérés-e. Próbáljuk meghatározni jelenlegi útvonalát, és szerezzünk annyi adatot, amennyit csak lehet!

- Ez a beszéd, zöldfülűkém! – vigyorgott rá Garth Breise.

A vitának ugyanolyan hamar vége szakadt, mint ahogy kezdődött. Danni teljesen egyetértett vele, és Bensin sem ellenkezett.

Yomin Carr magában mosolygott. Ha az észérvek nem működtek az ilyen makacs, alávaló eretnekekkel szemben, a túlfokozott büszkeségük fényezése igen. Végignézett az izgatottan, felszabadultan, és a siker ízével dolgozó tudósokon. Pedig ha tudnák…

A galaxis másik felében, távol onnan, Nom Anor csendesen ült a villipje előtt, ízlelgetve ügynöke, Yomin Carr szavait.

Elkezdődött.