13. fejezet

Apró probléma

A három alak nyugodt tempóban lépkedett a Denem –ház felé.  Aki csak a külsőségeket látja, azt hitte volna, teljesen hétköznapi halálfalókról van szó. Nem sejthették, hogy mire készülnek. Pedig készültek valamire!

- Jesszus! Ez rettenetes! – siránkozott Diane.

- Ne nyávogj már! – csitította a lányt Remus.

- Te könnyen beszélsz! Közel negyven éve vagy férfi, de én még csak négy perce! De idegesítő! És én még azt hittem, nőnek lenni sokkal nehezebb! Ebből azért nem csinálunk rendszert! – mutatott végig új alakján.

- Mondtam már, hogy véletlen volt! Rossz üveget vettem le a polcról! – suttogta Perselus, miközben egyre közelebb értek a ház bejáratához.

- Miért nem címkézed meg azokat a fránya lombikokat! – háborgott tovább Diane. – Akkor most nem lennék egy idióta bőrébe bújva, aki mellesleg férfi!

- Először is nem lombikok, hanem fiolák! – javította ki a fekete taláros férfi. – A lombikok sokkal nagyobbak és…

- Perselus! Elhiszed, hogy nem érdekel? Férfit csináltál belőlem és ezt egy darabig nem fogom megbocsátani neked!

- A mugli világban egyesek milliókat fizetnek egy ilyen operációért és az még örökre is szól! – mosolygott Lupin Crack alakjában.

- Jól van! –torpant meg Perselus a bejárat előtt . – Vegyük át még egyszer! Nem gondolkodtok és nem beszéltek, ha kérdeznek! Diane, te… jobb, ha te nem szólasz meg, de ha mégis sor kerülne rá, akkor viselkedj úgy, mint… egy idióta!  -azzal a férfi elindult a bejárat felé és a többiek követték.  Mikor átlépték a ház ajtaját, meglepődve tapasztalták, hogy nem úgy néz ki, mint a halálfalók főhadiszállása. Sőt, még viszonylag ízlésesen is volt berendezve. Leszámítva a letakart bútorokat és a leszakadt képeket a falon.

- Meg kell keresnünk az igazi Cracket és Monstót és ki kel vonni őket a forgalomból egy időre! – vázolta fel a tervet a bájitaltan tanár. – Utána szétválunk és megkeressük azt a fránya követ. Ha menet közben érzitek, hogy múlik a szérum hatása, akkor ne törődjetek semmivel! Menjetek! Még van egy kis probléma: a hatás mindkettőtöknél más ideig tart. Dianenél valószinű, hogy hamarabb vége, mivel… nem úgy sült el a dolog, ahogy számítottam. Lényeg, hogy ne várjatok egymásra, hanem menjetek olyan gyorsan vissza a Roxfortba, amilyen gyorsan csak tudtok! A tisztás szélén van egy rossz bakancs, meg egy fogkefe. Még múltkor rejtettem el őket. Azokkal tudtok hoppanálni. Értettétek?

Mindketten bólintottak.

- Remek. Most pedig keressük meg azt a két idiótát!

De alig tettek pár lépést, az egyik halálfaló karon ragadta Dianet és az arcába nevetetett.

- Azt tudtam, hogy sötét vagy Monstro – kezdte az idegen férfi – de azt nem hittem volna, hogy ennyire. Az előbb mentél el itt, mondván, hogy leugrasz kajáért a konyhába, most meg itt vagy üres kézzel?

Diane segélykérőn pillantott rá a mellette álló Perselusra, aki éppen Lupint próbálta kirángatni a csávából, amibe keveredett. A lány látta, hogy csak magára számíthat, így elváltoztatta hangját és válaszolt az idegennek.

- Öh… ja! Én már csak ilyen hülye vagyok! Igazad van, izékém… Ja, télleg eszembe volt, hogy valami akartam, de…

- Monsto! Gyere! Dolgunk van! – ragadta ki Piton a lány karját a halálfaló kezéből. Mikor már kellő távolságba értek Diane saját hangján kezdett halkan beszélni.

- Hol a fenében voltál?

- Lupint próbáltam tisztázni. A saját hangján szólat meg, ami persze rögtön feltűnt mindenkinek! – nézett megrovóan a mellette sétáló férfira.

- Jól van, na! Elfelejtettem! – válaszolta az. – Te mondtad: mindenki hibázhat.

- Ja, egyébként a konyhában vagyok! – dobta be Diane, mire két társa kérdőn nézett rá. – Mármint Monstro van a konyhában.

- Akkor jó helyen járunk! – nyitotta ki résnyire az ajtót a bájitaltan tanár.  –Itt vannak! És most bemegyünk!

- Mit csinálunk?!

- Fogalmuk sem lesz róla, hogy hogy lettek hirtelen ketten! Gyertek!

Átlépték a konyha küszöbét és ráköszöntek az igazi Crackre és Monstrora, akik hirtelen azt sem tudták hol vannak. Úgy bámultak maguk elé, mint két őrült. Megszólalni sem volt idejük, azonnal repült a kábító átok két irányból és a két halálfaló úgy esett össze, mint a felfújt trombita szóra.

Nem volt idő teketóriázásra. Gyorsan bezárták őket a szekrénybe és a kulcsot eldobták, hogy még véletlenül se tudják őket kiszabadítani, majd elindultak a központi rész felé.

- Perselus! – hallottak meg egy női hangot a hátuk mögött.

- Nora! – köszöntötte a férfi a meglepően csinos barnahajú nőt, aki köszönés képpen megpróbált olyan közel férkőzni a tanárhoz, amennyire csak lehetett.

- A Nagyúr hivat!

- Köszönöm! Máris megyek! – és egy laza mozdulattal megpróbálta lefejteni a nyaka köré fonódó karokat, majd eleresztett a nő felé egy mosolyt és felindult a lépcsőn a többiekkel.

- Ki volt ez a nő? – érdeklődött pókerarccal Diane.

- Senki. Egy halálfaló! – mosolygott Perselus. – Miért? Talán féltékeny vagy? – utánozta a lány hangját, még az idefelé úton folytatott beszélgetésükre utalva.

A lány nem válaszolt, pedig legszívesebben kikaparta volna annak a másik nőnek a szemét! Majd megetette a féltékenység, mikor látta, hogy Perselus nyakába csimpaszkodik! Hülye liba! 

- Figyeljetek! – fordult a fekete taláros alak társai felé. – Én most bemegyek! Ne várjatok! Menjetek és keressétek a követ! A szérum még körülbelül egy órán át hat. Én majd a Nagyúrnál nézek körül! – azzal belépett a hatalmas ajtón, Diane és Lupin pedig felosztották egymás közt a ház különböző helyiségeit és a holdkő kutatására indultak.

Piton csendben nyitotta ki Voldemort szobájának ajtaját. Alig lépett be rajta, máris megcsapta a szoba ismerős, dohos szaga. Mióta visszatért ebbe a házba, a mindennapossá vált rémálmaihoz tartozott ez az ,, illat” a helyiséggel együtt.

A bájitaltan tanár mélyen meghajolt a Nagyúr előtt, így köszöntötte őt.

- Perselus! – hallotta a sziszegő hangot a neki még háttal lévő karosszékből. – Már vártalak!

- Parancsolj velem, uram!  -válaszolt alázatos hangnemben, de legszívesebben elküldte volna ezt a félőrültet a pokolba, ahonnan egyszer már visszatért. Hisz oda való, hogy a ménkű csapna belé!

- A múltkoriban beszéltünk erről, a kis nőcskéről! Mit is mondtál, mi a neve?

- Westbridge, uram! Diane Westbridge.

- Nem véletlenül hívta az a szenilis vén ember a Roxfortba, igaz?

Perselus még mindig nem látta Voldemort arcát, csak az árnyakat, melyeket a kandallóban ropogó tűz vetített a penészes falra.

- Gondolom nem, uram!

- Az a lány egy auror! Te tudtad ezt, Perselus? – kérdezte csendesen a Nagyúr. Vészesen csendesen! A bájitaltan tanár tudta mi következik, ha nem lesz észnél az elkövetkezendő percekben.

- Igen, uram! Tudtam!

- És miért nem mondtad, amikor kérdeztem! – fordult felé hirtelen a szörnyű arc, amin most mérhetetlen düh tükröződött.

- Azért, uram, mert te már tudtál róla! – felelte lehajtott fejjel.

- Honnan tudtam volna?!

- Mert Malfoy tájékoztatott téged!

- És te, honnan tudtad, hogy én tudom?  -kérdezte gyanakodva Voldemort, miközben lassan talárja zsebébe nyúlt és elővette pálcáját, majd a vele szemben álló férfire fogta.

- Tudtam, mert ismerem őt… uram!

A válasz kielégítette a Nagyúr kíváncsiságát, mert ismét eltette a pálcát. De nem hagyta abba a férfi vallatását.

- A bájital, amit adtál… elfogyott! Hatásos volt, de kevés! Azt akarom, hogy készíts még!

- Igen, uram! Elkészítem!

- Félreértettél! MOST készíted el!

- De, uram! – csattant fel a férfi. – Itt nincsenek meg a hozzávalók és a körülmények sem megfelelőek!

De leginkább az a gond, hogy nincs nála a semlegesítő anyag, ami hatástalanítja a szert!

- A körülmények nagyon is jók! És a hozzávalókat is beszereztettem neked! – mutatott a mellette álló asztalra, mely tele volt növényekkel. – Láss hozzá! Most! Magadra hagylak, de Nagini itt marad! – nézett a lábánál tekerőző kígyóra.  –Igaz, csillagom? Itt maradsz és figyelsz! Te vagy az én szemem! – beszélt a hatalmas állathoz. – Ne feledd, Perselus! Mindent látok! – fúrta tekintetét a bájitaltan tanár fekete szemébe, majd, kisétált a szobából!

- Remek! Itt hagyott egy kígyóval! Isteni! Úgy is ez volt álmaim ne továbbja: egy szobában lenni egy ekkora állattal! – gúnyolódott a férfi. – Legalább menj arrébb, te rohadt dög, hogy  az asztalhoz hozzáférjek!

A kígyónak láthatóan nem tetszett az iménti megszólítás, mert vadul elkezdett sziszegni és a bájitaltan tanár lába köré tekeredett!

- Takarodj, ha nem akarod, hogy idő előtt következzen be életed utolsó vedlése! – sziszegte vészjóslón a férfi.

Az állat lassan lazított a szorításon, majd visszahúzódott a kandalló mellé.

- Én is így gondoltam! Remekül meg fogjuk érteni egymást! Most pedig tekeredj be szépen és aludj, mert nekem dolgom van! Át kell kutatnom a gazdád szobáját!

A kígyó mintha megértette volna a parancsot a fal fel fordult és mély álomba szenderült. Perselus pedig neki látott a holdkő keresésének. Először a fiókokat kutatta át, majd a szekrényeket, de nem talált semmit.

- Hova a jó fenébe lehet eldugni egy követ?! – háborgott magában, majd mikor már átkutatta az egész szobát és még mindig nem talált semmit, hirtelen elhatározástól vezérelve a kandalló előtt összecsavarodó kígyóhoz fordult. -   Te sem tudod, hol lehet a holdkő?

A hatalmas állat felemelte fejét az öreg, rozzant fotel felé intett vele.

- Kösz szépen! Tudtam, hogy rád számíthatok! Most pedig tekeredj szépen vissza! – adta ki a parancsot a férfi, mire Nagini engedelmeskedett.

Perselusnak nem kell sokáig keresgélnie. A fotel szakad huzata alá nyúlt és azonnal a kezébe akadt, amit keresett. A holdkő kékes fénnyel, világított kezében, de ő mit sem törődve vele, talárja zsebébe süllyesztette és az asztalhoz sietett, hogy minél hamarabb befejezze Voldemort bájitalát. Azt hitte ő jött vissza, mikor meghallott az ajtó nyikorgását. Fejét a zaj forrása felé kapta és megkönnyebbülten látta, hogy csak a Crack formájában tündöklő Lupin az.

- Mit keresel itt, te szerencsétlen?! – rivallt rá. – Ennyi erővel a Nagyúr is itt lehetett volna!

- Láttam mikor elment! Én nem találtam semmit! Te?! – lépett mellé a férfi.

- Itt van! – nyúlt zsebébe Perselus és átadta a követ Remusnak. – Lassan kezdesz visszaalakulni! – nézett rá ijedten. – Hirtelen elkezdtél őszülni.

- Azt hiszem mennem kell!

- Én is azt hiszem! Diane hol van?

- Nem tudom. Már kerestem, de sehol nem találtam!

- Biztosan elindult visszafelé!

- Minden bizonnyal! Te nem jössz?

- Nem! Van még egy kis dolgom, de te menj! – és az ajtó felé taszigálta férfit. – Menet közben engedd ki az igazi Cracket és Monstrót!  És… vigyázz Dianera!

- Meg lesz! – bólinott Lupin és már indult is.  

Piton hallotta a távolodó léptek zaját és megkönnyebbülten ismét az asztalhoz lépett, hogy újonnan hozzálásson a bájital elkészítésének. De mégsem volt teljesen nyugodt. Nagyon rossz érzése volt…

Miután elváltak Lupinnal, Diane útja a harmadik emeleti egykori könyvtárszobába vezettek, ahol a dohosodó könyvek szaga megtöltötte az egész helyiséget!

Hát igen! Ezt sem nyitották ki jó régen! Mondjuk, a halálfalókra nem is jellemző a műveltség!  -gondolta magában. – Pont ezért remek rejtekhely ez itt! És egész szép szoba! Eltekintve a pókhálóktól és a hatalmas portól.

Remélem Perselussal és Remussal minden rendben! A fenébe! Megint elgondolkozom és nem tudom rendesen végrehajtani a feladatomat! De akkor is! Hogy csimpaszkodott az a nő Perselus nyakába! Hihetetlen! Igen, féltékeny vagyok! És akkor mi van? – rivallt saját magára. – Pedig szívesen kikapartam volna a szemét annak a cafkának!

Lassan leemelt két könyvet a polcról és hangosan felolvasta a borítón lévő szöveget:

- A három testőr… Hűha! Nehéz lehinni, hogy ezt egyszer Voldemort is olvasta! Na, nézzük csak mi van még itt!

A szoba közepén álló asztalhoz lépett és lehuppant a hozzátartozó székre.

- Egész kényelmes! – jegyezte meg mosolyogva, majd kihúzta a fiókokat és átkutatta azokat is, de régi, megsárgult újságpapírokon kívül nem talált semmi érdemlegeset. Dühösen vette észre, hogy Monstro vastag ujjai kezdik visszanyerni eredeti, dianei formájukat.

- A francba még ne! Nem vagyok kész! Gyorsan! Tudom, hogy itt kell lennie valahol! – lázas keresésbe kezdett, mikor hirtelen egy apró jelre figyelmes az asztal jobb oldalán. A szépen kimunkált faragás egy sast ábrázol, amint éppen lecsap áldozatára. Diane lefújta a port az ábráról és elgondolkodva nézte.

- Nyilván nem véletlenül van ez itt! Na, nézzük mit tudsz! – azzal megnyomta az aszalnak azt  a sarkát, ahol a faragás volt. Zajra lett figyelmes és tátott szájjal figyelte, ahogy az egyik könyvespolc becsúszik a falba és helyén megnyílik egy alagút.

A lány lassan felállt az asztaltól – immár eredeti alakjában – és az imént felfedezett járat bejártához lépett, de mire odaért, az addigra becsukódott.

- Értem! Szóval gyorsabbnak kell lennem! Rajtam nem fogsz ki!

Visszasétált és kezét a gombra helyezte, hogy ismét megnyissa az alagutat, mikor hirtelen zajt hallott a háta mögül.

Ijedten fordult a hatalmas mahagóni ajtó irányába és még a vér is meghűlt az ereiben attól, amit látott.

Két Halálfaló állt előtte, akik néhány lépéssel mellette termettek. Az egyik az igazi Monsto volt, a másik pedig álarcot viselt! Dianenak még arra sem volt ideje, hogy a pálcája után kapjon: a két férfi karon ragadta és a kijárat felé kezdték vonszolni a lányt.

- Mit gondolsz? A Nagyúr örül majd neki, hogy egy ilyen angyali teremtést kap ajándékba?  -kérdezte Monstro vigyorogva.

- Biztosan! – válaszolta az álarcos. – Ki ne örülne neki?!

- Ha neki nem kell, majd mi eljátszadozunk vele! Na, gyere csibém!

Olyan erősen kezdték vonszolni Dianet, hogy a halálra rémült lány még az elején ellenkezett, de aztán belátta, hogy teljesen felesleges!

Perselus! Hol a pokolban vagy ilyenkor?! – szitkozódott magában és reménykedett benne, hogy a férfi még nem tért vissza a Roxfortba és kitalál valamit! – Ha meg elment, akkor pech!

Miért nem hallgatott rá és tűnt el rögtön, mikor észrevette, hogy kezd visszaalakulni?!