14. fejezet

Fogságban

 A két halálfaló olyan erősen szorította Diane karját, hogy ellenkezni sem tudott. Végigvonszolták a hosszú, rideg folyosón, le a lépcsőn, egészen egy szoba ajtajáig.

- Hol van a Nagyúr? – állított meg az álarcos férfi egy velük szembejövő halálfalót.

- Nem tudom! Legutóbb a szobájában láttam beszélgetni Pitonnal. De hogy most merre van, azt nem tudom! – a férfi tekintete a két társa között álló lányra szegeződött. Felhúzta egyik szemöldökét és hosszan füttyentett. – Ejha! Csinos kis darab! A Nagyúrnak hoztátok? – kérdezte, miközben felemelte kezét és megsimogatta a nő arcát. Dianet elfogta a félelem és elfordította  fejét, de megszólalni nem mert.

- Ne nyúkálj! – kapta el a halálfaló karját az álarcos férfi. – Nem a tiéd.

- Ugyan már! Muglikínzó… hiszen te sem vagy fából! Ha a Nagyúr nem tart igényt a kicsikére, én majd elszórakoztatom!

- Húzz sorszámot és állj be a sor végére! Jelen állás szerint negyedik vagy! – nevetett fel Monstro, majd faképnél hagyták társukat és egyenesen Voldemort szobája felé mentek.

Diane hihetetlenül megkönnyebbült, mikor meghallotta, hogy Perselus még nem ment vissza a Roxfortba! Tudta, hogy a férfi kifog találni valamit, hogy kivigye ebből a pokolból.

Gondolatait félbeszakította, hogy egy ajtó előtt álltak és a két halálfaló azt próbálta eldönteni, ki kopogjon be rajta.

- Egyértelmű, hogy Te! – kezdte Monstro. – Te vagy a kedvence.

- Ez tény! De ha rossz kedvében van, akkor jobb, ha te mész be előbb!

- Szerintem meg jobb, ha te…

- Nem csalódtam benned, Perselus! – sziszegte Voldemort. – Gyors munka!  - mutatott az asztalon álló bájitalra. – Ez elég lesz úgy… három hónapig!

- Uram! Ennek egy kicsit más az íze… - kezdte a bájitaltan tanár. Mivel minden hozzávaló rendelkezésére állt, így hogy a kellő hatást, illetve hatástalanságot elérje, az egyik növényt egyszerű sóval pótolta. Az ízben és a színben szintén nem volt különbség, viszont a hatás… hát igen! Nos, egy kicsit lelassítja majd a Nagyurat.

- Ki a jó fenét érdekel az íze?! – csattant fel Voldemort.  –Tudod, hogy gyűlölöm, ha félbeszakítanak!

- Igen, uram! Tudom!

- Szerencséd, hogy elkészítetted a főzetet! Különben már rég halott lennél!

- Kegyes vagy, uram! – hajolt meg a férfi.

Hogy fordulnál fel! – gondolta magában. – Remélem a többiek már visszaértek a Roxfortba. És semmi bajuk!

- Talán mégis jobb lenne, ha te mennél be előbb! – erősködött Voldemort szobájának ajtaja előtt a Muglikinzó.

- Lehet, de én inkább átengedem neked, ezt a megtiszteltetést! – vonakodott Monstro.

- Te jó Ég! – elégelte meg Diane a két férfi már több mint tíz perce tartó veszekedését. Még azt is elfelejtette, hogy mennyire fél.  – Fiúk! Bekopogjak maguk helyett, vagy mi van?!

A két férfi döbbenten nézett a mellettük álló szőke lányra és mint akik megvilágosodtak, bólintottak és egyszerre mondták:

- A lányt küldjük előre!

Bekopogtak az ajtón és mikor meghallották Voldemort hangját, szinte belökték a szobába Dianet.

Perselus azt hitte, menten rosszul lesz, mikor megpillantotta a lányt. Arca még a szokásosnál is sápadtabb volt és ijedten nézett a vele szemben álló nőre! Kérdések ezrei sorjáztak a fejében, de tudta, hogy ezeket most nem teheti fel.

Mi a fenét keres itt ez a lány?! Mintha világosan megmondtam volna, hogy amint kezd múlni a bájital hatása, azonnal tűnjön innen. Ehhez képest most itt áll és… Diane! Mi a jó fenéért nem hallgattál rám?!

Tehetetlenségében toppantott egyet a padlón, amiről csak úgy szállt fel a por.

- Nocsak, nocsak! – suttogta Voldemort. – Hol találtátok?

- A könyvtár szobában, Nagyúr! – felelte alázatosan az álarcos férfi. – Éppen az egyik fiókban kutatott.

- Hm! Na és, kit tisztelhetek a hölgyben? – kérdezet immár Diane felé fordulva. A lány azonban nem válaszolt. A szoba másik végében álló Perselust figyelte, aki olyan aggodva nézett rá, hogy már meg sem próbálta elrejteni érzéseit.

- Nem válaszol! Talán, néma! – sétált körülötte Voldemort, hogy még jobban szemügyre vegye a lányt. – Na, nézze, milyen udvariatlan vagyok! Foglaljon helyet, kisasszony! – mutatott a szobába álló egyedüli ülőalaklamatosságra. A két halálfaló, szinte belökte a fotelba a lányt. – Így azért kényelmesebb, ugye? Szóval, hogy hívják?  - látván, hogy Diane nem hajlandó válaszolni, Piton felé fordult. – Ismered?

- Nem, uram! – válaszolta határozottan a férfi. – Soha életemben nem láttam!

- Hívjátok ide Luciust! – majd mikor a két halálfaló távozott, ismét a nő felé fordult. – Miért nem hajlandó velem beszélgetni? Egy ilyen csinos hölgy, mint maga nem lehet néma! Pedig a kapcsolatunk gyümölcsöző is lehetne! – folytatta csendesen. Ebből elég! – emelte fel hangját Voldemort és előrántotta pálcáját. Piton már is ugrott volna, hogy megmentse a lány életét, ha nem lép be az ajtón Malfoy és a Nagyúr pálcája nem áll meg a levegőben.

- Hivattál, uram? – hajolt meg a szőke hajú férfi.

- Ismered? – mutatott a fotelben ülő lányra.

- Igen! Diane Westbridge!

Voldemort a bájitaltan tanár felé kapta a fejét és lassan megindult felé. Piton azonban egy lépést sem hátrált.

- Ha Ő Diane Westbridge, hogy lehet, hogy te még soha életedben nem láttad? – sziszegte vészjóslóan, miközben pálcáját a férfira fogta.  – Hazudtál nekem, Perselus? Ejnye, ejnye! Tudod, hogy ezért büntetés jár!

- Ne! – kilátott fel Diane. Eddig tétlenül figyelte a jelenetet, de mikor látta, hogy a varázsló a férfira fogja a pálcáját, úgy érezte, nem bírja tovább!

Mindenki a lány felé fordította fejét.

- Nocsak, nocsak! Van hangja is ennek a tündérnek! – gúnyolódott Voldemort.  – Miért ne bántsam? Talán nem érdemli meg?

- Ő nem tehet róla! – kezdte Diane. – Mióta visszatértem a Roxfortba, mi nem találkoztunk!

Piton kérdő tekintettel nézett a lányra. De ugyanakkor meg is könnyebbült. Megmentette az életét. Mi a fenét keres még itt? Azonnal ki kell vinni innen!

- Igaz, amit mond?

- Igen, uram! – válaszolta a bájitaltan tanát, miközben végig a lányt nézte.

Szereti! Most már semmi kétség! Megőrül ezért a nőért!

- Hagyjatok magunkra! – adta ki a parancsot Voldemort. A többi halálfaló engedelmesen kisétált az ajtón, csak Piton maradt. – Mi az, te nem hallottad?!

- Uram… talán… én…

- Menj! Most!

- De…

- Takarodj! –sziszegte a Nagyúr.

A férfi ránézett a nőre, aki rámosolygott és hirtelen meghallotta Diane hangját a fejében. Ijedten nézett rá, hogy mégis mi a fenét művel vele. ,, Menj! Nem lesz semmi baj! Menj!”

- Ahogy parancsolod, uram!

 Piton még utoljára ránézett a nőre és ő is kiment a szobából.

- Mi van, Piton? Magadnak akartad a nőt, mi?  -hallotta Malfoy gúnyos hangját a háta mögött. Szembefordult a férfival, aki hanyagul a falnak támaszkodott.  –Nem csodálom! Gyönyörű! Ahogyan mondták! Bár be kell vallanom, mikor mi találkoztunk, ennyire nem volt csodálatos, de most, pajtás…! Hát én is tudnék vele mit kezdeni!

- Nem fogsz!

- Majd meglátjuk! Én itt várok! Első akarok lenni. Tudod.

Az ördögbe! A francba! – káromkodott magában Perselus. – Miért nem hallgatott rám, ez az szédült nőszemély?! Miért?! Akkor most nem lenne itt… kettesben ezzel az őrülttel! Diane! A fenébe is! Miért kell neked mindig olyan makacsnak lenned? Én meg miért vagyok olyan hülye, hogy hagytam, hogy rábeszélj arra, hogy hagyjalak vele! Az ördögbe is! Szeretlek! Ha bármi bajod esik, kinyírom azt a sátánfajzatot, az biztos!

- Mi tart ilyen sokáig?! – csattant fel türelmetlenül a férfi.

- Ezt hadd nem válaszoljam meg, jó?  -reagált gúnyosan Malfoy.  – A Nagyúr már rég nem volt nővel! Most kiélvezi!

Hát ne tegye! Dianenen legalábbis ne!

- Mondd csak! Miért érdekel téged ennyire ez a nő?

- Amiért téged! – hazudta Perselus.

- Igaz, amit odabent mondott? Hogy nem találkoztatok, mióta visszatért?

- Igaz!

- Pedig előtte nagyon jóban voltatok! Egészen a…

-…bálig! Úgy van!

- Te szeretted őt, nem igaz?

- Nem. Nem igazán!

- Én máshogy emlékszem!

- Hát rosszul emlékszel!

- Akkor miért csókoltad meg akkor éjjel?

- Mi a jó fene közöd van hozzá?!- kérdezett vissza ingerülten a férfi.

- Jól van, na! Ne kapd fel a vizet!

- Ha tudni akarod…. Bosszút akarok állni, amiért megalázott mindenki előtt! – hazudott és közelebb lépett az ajtóhoz. – Azt ajánlom, ne állj az utamba, Malfoy!

- Látod, ez már válasz volt! De győzzön a jobbik!

Hirtelen kivágódott az ajtó és Voldemort robogott ki rajta. Meg sem állt, csak úgy menet közben szólt utánuk:

- Rohadt kis szuka! Lucius, a tiéd! Zárd be egy szobába és utána azt csinálsz vele, amit akarsz!

A két férfi egyszerre vágódott be az ajtón, de Perselus a döbbenettől mozdulni sem tudott. A földön fekvő lány , szinte már nem is volt magánál! Úgy hevert a padlón, mint egy darab fa.

- Úgy tűnik, kapott néhány átkot! - nevetett fel Malfoy, miközben felkapta a lányt és elindult vele az egyik szoba felé.  –Ígérem, Perselus, utánam rögtön te jössz! – majd eltűnt az egyik szobában és becsukta maga mögött az ajtót.

A fekete taláros férfinak nem kellett több! A szőke varázsló után ment és bevágta maga mögött az ajtót. A sivár helyiségen nem volt egyetlen egy bútor sem, még ablak sem nyílott sehova. Mindenütt por és félhomály, ami a folyosón lévő erős fényeknek és a kandallóban lobogó tűznek volt köszönhető.

- Mintha azt mondtam volna, hogy te utánam jössz! – kapta fel a fejét Lucius és nevetve nézett a bájitaltan tanárra.

- Húzd föl a gatyád Malfoy és takarodj innen!

- Na, ne mondd! Miért tenném?

- Mert nem hiszem, ha a feleséged örülne, ha megtudná, hogy mindenféle nőcskékkel hetyegsz!

- Nem mered megtenni! Túl gyáva vagy hozzá.

- Nem, nem hinném!

- De… én tudom! Már rég elmondtad volna a többi ügyemet, ha merted volna.

- Inkább… ha akartam volna! – játszadozott a pálcán ujjaival a bájitaltan tanát.

- Nem hiszek neked!

- Próbáljuk ki! Rajta!

- Rendben! – adta be a derekát némi gondolkodás után a férfi. – Vidd ezt a cafkát, ha annyira kell! Jó szórakozást hozzá! – azzal becsapta maga mögött az ajtót.

Perselus magára maradt Dianenal, aki még csak magánál sem volt! Lassan odalépett és lehajolt hozzá, majd karajaiba vette a lányt.

- Istenem, mennyire szép vagy! -  csak nézte, nézte. Nézte a gyönyörű arcot, a hosszú szempillákat és a gyönyörű ajkakat. Kisimította  egy –két szőke tincsét a lány arcából és tovább gyönyörködött benne. Nem tudta megállni, hogy ne érintse meg. Ujjaival óvatosan végigsimított a szép arcon és a vérvörös ajkakon, melyek nem is olyan régen még az ő ajkait keresték olyan mohón ott lent a bájitaltan teremben.

A lány hirtelen megmozdult karjaiban, szempillái lassan megemelkedtek és a következő másodperben már a kék szemek néztek szembe a barnákkal.

- Perselus…

- Diane! Jól vagy?

- Mit keresel itt?

- Ezt én is kérdezhetném tőled! Mintha arról lett volna szó, hogy amint elmúlik a bájital hatása azonnal indulsz vissza…

- Kérlek, ne! – emelte fel kezét fáradtan a lány.

- Mit… mit tett veled?

- Voldemort? – suttogta gyengén. – Semmit! Kaptam egy –két átkot! Ennyi az egész! Nem történt semmi! Nem tudott hozzám érni!

- Azt hiszem jobb, ha nem kérdezem meg, miért!

- Jó így! – simult fáradtan a férfi ölelésébe a lány. – Ne eressz el, kérlek!

Pitonnak még a lélegzete is elállt, ahogy egyre közelebb érezte magához Dianet. Szíve a gyomrában dobogott és úgy érezte, menten megőrül.

- Ha most elengednél, azt hiszem, abba belehalnék!

- Diane… - dadogta a férfi. – Ez… ennek nem lenne szabad…

- Kérlek! – szinte már görcsösen kapaszkodott Perselus talárjába. – Ne engedj el!

- Nem is tudod mit beszélsz, hisz nem vagy magadnál!

A lány szeme lassan lecsukódott, majd újra kinyílt. A görcsös szorítás elmúlt, de a férfi még mindig karjaiban tartotta.

- Még meg sem köszöntem, hogy megmentetted az életem! – kezdte zavartan Piton. Egyre kevésbé volt képes uralkodni magán.

- Te is megtetted volna értem, nem igaz?

- De igen! És meg is fogom tenni! Kiviszlek innen! Még nem tudom, hogy, de kitalálok valamit! Ezt megígérem!

- Mertem remélni! – mosolyodott el a lány és Perselus visszamosolygott rá.

Diane kezével megsimogatta a férfi arcát, aki most már egyáltalán nem is figyelt semmi másra, csak a karjában tartott szőke teremtésre, aki mindenkinél fontosabb számára. Észrevette, hogy a lány ajkait nézi, és tekintetével szinte fohászkodva kéri az engedélyt, hogy birtokba vehesse őket. Diane lehunyta szemeit és így közeledett a férfi felé, aki a következő pillanatban már olyan gyengéden csókolta, mintha porcelánból lenne. A lány karjait Perselus nyaka köré fonta és mindketten azt kívánták, bár ne itt és ne most történt volna ez a csoda velük. Percekig ölelték és csókolták egymást, mígnem Diane karja hitelen lehanyatlott, ajkai elszakadtak a férfiétól és a nem rég kapott átkoktól ájultan zuhant a bájitaltan tanár karjaiba.

- Szeretlek, Diane Westbridge! – suttogta, majd néhány percig még gyönyörködött a karaji közt pihenő lányban és halkan kisétált a szobából.