27. fejezet

A harc elkezdődik

- Ne feledjétek, akkor támadunk, amikor a Nagyúr kiadja a parancsot! – harsogta Malfoy a Denem- ház nappalijában várakozó társainak. –Semmi magánakció! Mindennek a terv szerint kell mennie.

A szőke varázsló elfordult a halálfalóktól és mellette álló fekete hajú férfihoz kezdett beszélni.

- Szerinted milyen volt?

- Ha ezt lelkesítő beszédnek szántad, akkor ennél még én egy házimanó is jobbat tudott volna rögtönözni.

- Gúnyolódj csak! A lelkesítés nem az én feladatom, hanem a Nagyúré. Ezt te is tudod. Mindamellett pedig… rájöttem a kis titkodra – jelentette ki közömbösen Malfoy és a szobát kezdte méregetni szemeivel.

- Miféle titok? – kérdezte nyugtalanul Piton. Nem igazán örült volna, ha kiderül, hogy mi a feladata. Egyedül akarta végrehajtani, hiszen az ő ügye volt. Bár az idő előrehaladtával egyre kevésbé volt biztos a dolgában.

- Tudod te, miről beszélek. A Nagyúr elmondta, hogy milyen feladatot adott neked. Tudod, biztosra akar menni, ha te netán meggondolnád magad az utolsó pillanatban.

- Ez nem fog előfordulni. Erről biztosíthatlak. Elszánt vagyok és azt ajánlom, ne avatkozz bele a dolgomba, különben te is úgy végzed, ahogy a lány – sziszegte a férfi fenyegető hangon, alig hallhatóan, majd odébbállt és a szoba egyik távolabbi sarkából várta, hogy Voldemort megérkezzen és elinduljanak végre.

A Roxfort falai között már mindenki talpon volt. Nagy volt a sürgés- forgás a kastélyban. Az erősítés folyamatosan érkezett a világ különböző pontjairól és varázslóvilág minden területéről.

Az egész olyan volt, mint egy színes forgatag. Vámpírok és tündérmanók, boszorkányok és varázslók. Akár egy nagy felvonulás.

A Rend tagjai egyenként mutattak meg nekik minden egyes csapdát és, hogy mire kell ügyelniük. Volt, aki még újabbakat is felállított, mondván jobb az elővigyázatosság. A halálfalókkal nem kell kesztyűs kézzel bánni.

Diane az egyik oszlop mögül figyelte az eseményeket és önkéntelenül is elmosolyodott a sok furcsa szerzeten, pedig nem először látott ilyen teremtményeket.

Ugyanakkor nyugtalanította is valami. Egy álom, ami éveken keresztül kísértette, de jó ideje már nem, most visszatért.

A helyszín egy családi ház felső szintje volt, egy gyerekszoba. Anya és gyermeke csendesen töltötték itt az időt esténként, mikor egy álarcos, csuklyás férfi rontott be a helyiségbe és pálcáját egyenesen az asszonyra fogta. Diane ekkor ismerte fel a nőben Lily Pottert, a gyermekben, pedig Harryt. Az álarcos alak, pedig minden kétséget kizáróan Voldemort volt, de ami a legijesztőbb volt az egész álomban, amellett, hogy látta, hogy halnak meg a Potter szülők, az volt, hogy mindezt a Sötét Nagyúr szemszögéből tette.

Mivel az álom évek óta nem jött elő, nem is említette senkinek, de az éjszaka újra kísértette.

- Hogy van, kedvesem? –hallotta meg a háta mögül McGalagony professzor hangját.

- Jól, már amennyire a körülmények engedik –válaszolta a lány komolyan.

- Tudja, mire gondolok.

- Igen, tudom –bólintott Diane, de nem nézett az idős tanárnő szemébe.

- Ha netán szembe kerülne vele, akkor…

- Tisztában vagyok vele, mit kell tennem professzor, köszönöm! –válaszolta ingerülten a szőke boszorkány. Nagyon unta már, hogy mindenki vele volt elfoglalva, ahelyett, hogy a csatára koncentrálnának. Hisz, az mégis csak fontosabb, mint az ő szívügyei. Aztán kicsit szelídebben megszólalt. –Mit gondol, elegen leszünk?

- Nem tudom. A halálfalók borzasztó sokan vannak és nagyon erősek. Varázslattal aligha győzhetjük le őket.

- Ugyan, Minerva!- csendült fel egy kedves hang a hátuk mögött. – Nem kell mindent ilyen borúsan látni.

- Albus, úgy gondolja legyőzhetjük őket? – kérdezte az idős boszorkány az igazgató felé fordulva. Tanácstalan volt. Bár általában bízott Dumbledore helyzetfelméréseiben, ez most nem az az alkalom volt.

- Nem szabad elveszíteni a reményt. Bár… igaza volt, hogy a varázslat nem mindig segít. Elnézést! –azzal cinkosan rákacsintott a két nőre és továbbállt. Egyikük sem értette, mire gondolt az igazgató.

Diane egyre furcsábban érezte magát, ahogy az idő haladt előre. Szorongás vett rajta erőt, de betudta annak, hogy ez ebben a helyzetben teljesen normális.

Volt egy kis lelkiismeret furdalása is, hogy hazudott McGalagonynak az imént. Hogy kérheti bárki is, hogy harcoljon az ellen a férfi ellen, akit teljes szívéből szeret. Na jó, a harc még talán rendben is lenne, de azt ne várja el tőle senki, hogy megöli… maximum leüti, ha a helyzet úgy adja, de megölni képtelen lenne.  Reménykedett benne, hogy a férfi sem tervez hasonlót vele.

Harry és Ron úgy gondolták, ideje előbújniuk rejtekhelyükről. Már, ami Ront illeti. Ahogyan a többiek, úgy ők is lesétáltak a csata helyszínére. Ámulva tekintettek körbe a hatalmas teremben, amiben legalább kétszáz ember illetve teremtmény volt, de még a helyiség tizedét sem töltötték be.

- Nahát, Harry! Felébredtél végre? –szólította meg Mr. Weasley a fiút. –Szervusz Ron! –és már indult is volna tovább, amikor tudatosult benne, hogy mit látott az imént.

Ijedten kapta vissza tekintetét a vöröshajú fiúra és hitetlenkedve nézett egyik gyerekről a másikra.

- Ron, te… te mit keresel itt?! –kiáltott fel meglepetésében a vörös hajú varázsló.

A hangzavarra a tőlük nem túl távol álló Mrs. Weasley is felkapta a fejét és mikor meglátta a fiát, az ájulás környékezte.

- Uramisten! Ronald Weasley, te mi az ördögöt keresel itt? –sietett az ijedt fiú mellé. Ron tudta, hogy nem fog osztatlan sikert aratni döntésével, így hát félve bökte ki a szavak:

- Itt maradtam- majd mikor látta, hogy anyját az ájulás, apját pedig a gutaütés kerülgeti, még odabökte –Baj?

- Baj?! Hogy baj-e?! – nevetett fel hisztérikusan Molly. –Most azonnal hazamész, fiatalember! Harry, ezt nem gondoltam volna rólad!

- De… én… -hebegte a szemüveges fiú.

- Anya, már úgyis késő hazamenni! –kiáltott fel Ron és megpróbálta kiszakítani karját anyja erős szorításából, az asszony ugyanis egyenesen az ajtó felé irányította rebbelis gyermekét.

- Késő? –suttogta fenyegetőn az asszony. –Soha nem késő. Most rögtön felpattansz a seprűre és már itt sem vagy!

- De anya! Hadd segítsek, kérlek! Hisz ti is itt vagytok és Charlie, meg Percey és Fred , meg George!

- Atya ég! Ginny! Ginny is veled van? – kapott észbe Molly, ijedten nézve fia szemébe.

- Nem, Ginny hazament Hermioneval, de…

- Látod, Arthur! A te fiad. Bezzeg a lányom hazament! –szólt oda férjének, aki szorosan a nyomukban loholt Harryvel a háta mögött.

- Na, álljon meg a menet! Mi ez az én fiam, meg te lányod szöveg! Tudtommal mindkettő a mi gyerekünk! Én azt mondom, ha Ron maradni akar, akkor maradjon! – jelentette ki határozottan a férfi.

- Kösz, apa! – felelte csillogó szemmel a fiú, aki nagy nehezen elérte, hogy anyja végre elengedje a karját. Nem volt biztos benne, hogy nem fog nyomot hagyni az asszony határozottsága.

- Ronald, te maradj csendben! –intette le az apja. –Nézd, drágám! – fordult ismét a feleségéhez.  – Hazaküldeni, már tényleg késő és ha harcolni akar, akkor harcoljon! Meg fogjuk oldani! Vigyázunk rá és minden rendben lesz. Mindannyian hazatérünk és újra együtt leszünk. Mind.

Az asszony láthatóan nem nyugodott bele abba, amit férje az imént mondott, de végül megadóan bólintott és egy szúrós pillantást vetett a fia felé.

- Ezért még számolunk, Ronald! –és jól eső érzéssel nyugtázta magában, hogy a fiú egy nagyot nyelt a rá váró esetleges ,,borzalmak” miatt, amit ez a máskor oly kedves és mosolygós asszony okozhat.

A Denem- házban már mindenki indulásra készen állt. A több száz halálfaló Voldemort vezetésével gyors léptekkel szedte a lépcsőfokokat, egészen a könyvtárig, majd onnan le a titkos alagúton keresztül. Elszántabbak voltak, mint eddig bármikor, köszönhetően a Nagyúr biztató szavainak. Úgy érezték mindannyian, hogy legyőzhetetlenek.

Töretlenül haladtak céljuk, a Roxfort felé, hogy leszámoljanak az ősi ellenséggel, Dumbledoreral és társaival, de legfőképpen Harry Potterrel.

Diane fejébe ismét belehasított a fájdalom. Megpróbált ráhangolódni Perselus érzelmeire, de a férfi lezárta ,,érzelmi- csatornáit”. Annyit azonban sikerült megtudnia, illetve megéreznie, hogy a halálfalók már úton vannak és nem sokára elérik a Roxfortot.

Azonnal jelentenie kell Dumbledorenak.

Néhány gyors lépéssel a tőle nem túl távol álló igazgató mellett termett és megszólította.

- Igazgató úr! Jönnek.

- Biztos benne? –nézett rá az idős mágus komoly arccal. A mindig mosolygós kék szemek, most komolyakká váltak.

- Egészen biztos. Mindjárt itt lesznek –folytatta a lány a rejtett ajtó felé pillantva.

A varázsló bólintott, pálcáját torkához érintette, elmondta a varázsigét, mellyel felerősítette hangját és beleharsogta utasításait a hatalmas helyiségbe, hogy minden egyes sarokban hallani lehessen.

- Barátaim! Eljött az idő. Voldemort és csapata úton van idefelé –körbehordozta tekintetét kicsinyke kis seregén. Az arcok elszántak voltak és ellentmondást nem tűrőek. – Köszönöm, hogy eljöttek és segítenek! Mindannyiuknak! Két világ határához értünk. Ma az egyik győzni fog, a másik csúnyán elbukik! Mi azon vagyunk, hogy a sötét oldal és Voldemort végre eltűnjön a föld színéről!

Amint ezt az utolsó mondatot kimondta, hatalmas örömujjongás támadt. A beszéd hatásos volt és lélekemelő.

- Mindenki a helyére! Lepjük meg őket! –adta ki a parancsot az igazgató.

- Rúgjuk seggbe Voldemortot! –javasolta Lupin a mellette álló Tonksnak és Dianenak, majd ők is a helyükre álltak.

- Megjöttünk! –fordult hátra seregéhez a Sötét Nagyúr. –Ne feledjétek, meglepetésszerű támadásról van szó. Nem tudják, hogy jövünk! Nem számítanak ránk, így könnyedén bejuthatunk a kastély fő stratégiai részeire és leszámolhatunk velük. Szövetségeseink hamarosan megérkeznek és együtt fogunk velük harcolni.

- Biztos a dementorokra gondol! –súgta Lucius a mellette álló bájitaltan tanárnak. A szőke férfi másik oldalán Crack és Monstro állt, ám az idióta vigyor, ami szinte már hozzájuk tartozott, most először nem volt az arcukon. Helyét félelem és idegesség vette át, vajmi kevés elszántsággal. Perselusnak volt egy olyan érzése, ha tehetnék, akkor elmenekülnének, úgy, hogy a lábuk sem éri a földet.

- A dementorokat csak a végső csatában akarja felhasználni. Szerintem nem rájuk gondolt -  vetette fel ötletét a hátuk mögött álló Muglikínzó.

- Miért, ez nem a végső csata? –kérdezett vissza Crack bamba képpel, értetlenül.

- Nem. Az majd később jön.

- Honnan tudod? –érdeklődött ingerülten Malfoy, aki már legszívesebben végzett volna az idegesítően tudálékos férfival, akinek ráadásul soha nem is látta az arcát. Mit ugrál ez itt?

- Tudom és kész. Csak egy szó: a jóslat –válaszolta tömören az álarcos férfi és előresietett Voldemort mellé, aki még mindig beszélt.

- … akkor hát, indulás! –adta ki a parancsot a Sötét Nagyúr és a következő pillanatban már nyílt is a titkos ajtó, ami a hatalmas terembe vezetett.

- Tényleg itt vannak! –suttogta sápadtan Lupin, mikor meglátta, hogy az ajtó lassan kinyílik. –Az ördögbe is, ezek tényleg azt hitték, hogy túljárhatnak az eszünkön.

- Csakhogy lesz részük egy kis meglepetésben –dörmögte Mordon és megpróbált egy mosoly erőltetni arcára, amolyan bátorító, ,,nem lesz semmi baj, gyerekek” célzattal.

- Ne feledjék, akkor támadunk, mikor parancsot adok! –figyelmeztette Dumbledore a többieket, miközben az ajtó kínzó lassúsággal tárult fel.

- Félsz? –súgta oda Ron Harrynek, aki sápadtabb volt, mint a Mézesfalásban kapható hófehér habcsók.

- Igen. Eléggé.

- Akkor jó, mert én is.

És valóban, egész testében remegett. Legszívesebben ő is futásnak eredt volna és átkozta magát azért, hogy hagyta magát rábeszélni erre az őrültségre, ugyanakkor  tudta, hogy semmi pénzért nem hagyná cserben barátait és családját.

Az ajtó végre teljesen kinyílt és a halálfalók úgy özönlötték el a termet, mint a tenger.

Mikor azonban meglátták, hogy már várják őket, megtorpantak.

Nahát, nahát! –húzódott gúnyos mosolyra Voldemort szája. –Gondolhattam volna, hogy ez szenilis vén bolond, valahogy tudomást szerez arról, hogy jövünk. Nem baj, még szerencse, hogy több tervvel készültem.

- Mire vártok, idióták?! Sorakozzatok fel! –adta ki a parancsot. Halálfalói, kicsit vonakodva bár, de teljesítették uruk parancsát. Amikor megpillantották, hogy az ellenfél milyen kevés emberből áll, azonnal megjött a kedvük egy jó kis csatához. –Akkor támadunk, mikor azt mondom!

A halálfalók sorfala is felállt. Perselus tekintetével kereste Dianet, azt a nőt, akit meg kell ölnie és aki oly sok szenvedést okozott neki sok-sok évvel ezelőtt. A lány az első sorban állt, közvetlenül Dumbledore és Mordon között, Harryt védve.

A boszorkány is észrevette a férfit és egy végtelennek tűnő pillanatig tekintetük összekapcsolódott.

A bájitaltan tanár egy pillanatra ismét elbizonytalanodott, de amint kinézett a tőle nem túl álló Voldemortra, azonnal visszatért ,,régi” önmagához.

- Piton? –suttogta a szemüveges fiú. – Azt hittem ő velünk harcol?

- Ezek szerint mégsem! Most az egyszer nekünk volt igazunk és nem Hermionenak –válaszolta Ron, de egy cseppet sem örült diadalának, amit a lány felett aratott.

Dumbledore végighordozta tekintetét seregén. Büszke volt. Büszke, mert a varázslóvilág legkiválóbb emberei voltak a segítségére.

A fiatal Harry és Ron. Hát igen, előttük még az egész élet, de tudják, hogy a sorsuk elől nem menekülhetnek.

A Weasley család. Soha nem volt még ekkora segítsége, mint ők. Lupin, Tonks és Diane. A legjobb és legkiválóbb emberek.

És mégis. Valaki hiányzik.

Tekintete a másik oldalon álló feketehajú férfira siklott. Perselus. Miért? Miért?

A két sereg még sokáig nézett farkasszemet egymással, mígnem a két vezér egyszerre kiáltotta el magát:

- Támadás!

A harc megkezdődött. Halálfalók tucatjai rohantak a másik oldalon harcoló varázslóknak és boszorkányoknak.

Az átkok úgy röpködtek, mint a költöző madarak tél közeledtével.

Perselus tekintetével a szőke boszorkányt kereste, akit elveszített szem elöl, mikor megjött a parancs.

Aztán hirtelen megpillantotta.

A lány éppen Harryt próbálta megmenti egy felé röppenő átoktól.

A fekete taláros varázsló elindult Diane felé és mikor látta, hogy egyedül van, kihasználva az alkalmat elkiáltotta magát.

- Capitulatus! –és a lány pálcája kirepült a kezéből, egyenesen Pitonéba. A férfi szája gúnyos mosolyra húzódott, miközben pálcáját rezzenéstelenül a nő torkának szegezte. –Nos, szépségem! Kezdhetsz imádkozni!

 Perselus tenyere égni kezdett, az, amelyikben Diane pálcáját tartotta.

Mi az ördög ez? –kérdezte gondolatban. –Hát persze, hiszen auror… hogy is felejthettem el. De akkor sem engedem el ezt nyomorult pálcát, ha szét is égeti a kezemet.

 Mikor már elviselhetetlenné kezdett válni a fájdalom, a férfi nem tehetett mást, eldobta a nyárfából készült tárgyat.

Az első csatát elvesztette.

- Invito pálca! –kiáltotta el magát a szőke teremtés, mikor pálcája ismét a kezében volt. – Na és te, imádkoztál már? –intézte a kérdését a férfihoz. –Stupor!

- Rictus sempra! –kiáltotta az ellenátkot Perselus.

Hihetetlen csata bontakozott ki kettejük között. Mindketten borzasztó gyorsan reagáltak a másik átkára, így egyiküknek sem volt könnyű dolga.

A tőlük nem túl távol harcoló Lupin éppen feléjük nézett és mikor látta, hogy Perselus áll nyerésre és a lány fárad, úgy döntött, segédkezet nyújt neki. Már éppen elindult volna, mikor vállán megérezte Dumbledore erős kezét.

- Hagyja őket! –adta ki a parancsot az idős mágus.

- De hát… látja! Perselus mindjárt végez vele! –intett a páros felé idegesen a korán őszülő férfi és már indult is, de az idős mágus nem hagyta.

- Azt mondtam, hagyja őket! Inkább Tonks kisasszonynak segítsen! Úgy látom, bajban van! –mutatott barna lány felé, akit három halálfaló vett körbe és mindhárman részegezték pálcájukat. Remusnak nem kellett több, egy ügyes ugrással a lány mellett termett és szó szerint kitépte őt az ellenség karmai közül.

- Nem hittem volna, hogy ennyi ideig bírod? –gúnyolódott Piton a szőke boszorkánnyal.

- Nem ismersz te még engem, Perselus Piton.

- Majd meglátjuk! Capitulatus!

A lány pálcája pedig olyan messzire repült, amennyire csak lehetett.

Naná, majd pont ő, Perselus Piton, elköveti még egyszer ugyanazt a hibát! Na, azt már nem!

- Van valami kívánságod, mielőtt megöllek? –kérdezte a nő torkának szegezve pálcáját.

- Lenne! –vágta rá gondolkodás nélkül a lány.

Te jó Ég! Mi ütött belém! –lepődött meg önmaga reakcióján.

- És pedig? –kérdezett vissza türelmetlenül a férfi.

- Csókolj meg!

- Mi?! – de már nem kapott választ, mert a nő a nyakába ugrott és olyan szenvedélyesen csókolta, hogy még ő maga is meglepődött rajta.

Piton úgy érzete, mintha megvilágosodott volna. Mintha sűrű köd szállt volna fel a fejében.

Kiszakította magát a lány öleléséből és értetlenül nézett a kék szempárba.

- Most már megölhetsz! –suttogta a nő alig hallhatóan.

- Megölni? Miért akarnálak én megölni?

Diane egy szemöldök felhúzással reagált a hallottakra, így fejezve ki, hogy nem igazán érti, hogyha a férfi még néhány másodperccel ezelőtt meg akarta ölni, akkor most miért nem. De különösebben nem volt ellenére a dolog!

Még éppen idejében vette észre, hogy ez zöld fénysugár éppen feléjük tart és Perselust karon ragadva a földre vetette magát.

- Mi a jó fene folyik itt? –kérdezett vissza a férfi, majd válla fölött hátrapillantott és ekkor látta meg, hol is van valójában. –Te jó ég! Tudtad, hogy egy csata kellős közepében vagyunk? –fordult ismét a lány felé, aki egy mosollyal nyugtázta kedvese remek megfigyelőkézségét.

- Tudom, épp az előbb akartál megölni.

- Mi?! Én téged?

Diane bólintott és a férfinek hirtelen minden eszébe jutott, ami néhány napja történt.

- Atya ég! A hűség-bűbáj!

- A micsoda? –kérdezett vissza a szőke boszorkány és akkor vette észre, hogy még mindig a földön hevernek egy kisebb, ládákból álló barikád mögött. Az átkok meg csak úgy suhantak el a fejük fölött.

- Amikor visszatértem a Denem- házba, Voldemort mindenkire ráküldte a hűségbűbájt. Ezrét lehetett, hogy nem emlékszem semmire. De miért akartalak megölni? Hisz, az érzelmeimet nem változtatja meg az igézet –töprengett, majd hirtelen eszébe jutott. –Hát persze! A bájital!

- Miféle bájital? 

- Létezik egy olyan főzet, ami meggyűlöltet veled bárkit, ha megiszod. Még azt is, akit a legjobban szeretsz a világon. Ugyanúgy készül, mint a Százfűlé-főzet, csak az adagokat kell kisebbre venni, de ugyanúgy kell bele hajszál… Hát ezért kellett Voldemortnak egy hajszálad!

- Édesem, eszemben sincs téged félbeszakítani, de azt hiszem, ez nem a legmegfelelőbb alkalom az elmélkedésre!- fogta meg a férfi kezét a nő. –Át kell jutnunk Dumbledorehoz.

- Azt hiszem, ez nem szükséges! Már itt van! –biccentett fejével a közeledő varázsló felé a bájitaltan tanár.

Az idős mágus, nyomában Harryvel tényleg feléjük vette az irányt. Őket Lupin fedezte, kivédve jó néhány átkot.

- Segitségre van szüksége, tanárnő? –szegezte a szemüveges fiú pálcáját a feketehajú férfinek.

- Na hadonássz azzal a pálcával, Potter! Még megsebesítesz valakit! –gúnyolódott vele Piton, majd Dumbledoreral nézett, aki egy gyors ,,gondolatolvasás” után rámosolygott. Teljesen megbizonyosodott róla, hogy az általa ismert Pitonnal van dolga.

- Isten hozta újra köztünk, Perselus!

- De hát, igazgató úr…- hebegte a barnahajú fiú. –Hiszen, ő halálfaló –mutatott Piton felé értetlenkedve, de az idős mágus nem szólt semmit.

- Valahogy vissza kell jutnunk, hogy harcolhassunk! Perselus, vegye le a talárját!

- Minek? – kérdezett vissza  értetlenül a férfi.

- A szövetségeseink a fekete taláros varázslókra vannak rászabadítva!

Piton bólintott és ledobta magáról talárját. Ő is azon gondolkodott, hogy hogyan tudnának kijutni ebből a csapdából.

- Perselus! –hallotta meg Diane hangát a háta mögül.

- Ne most!

- Csak gondoltam szólok, hogy egy patkány van a lábamnál.

Erre mindhárom férfi odakapta a fejét és valóban. A rágcsáló tényleg ott volt. Valahonnan azonban nagyon ismerősnek tűnt.

A négylábú láthatóan megijedt és futásnak eredt, mire Lupin és Perselus utána rohantak és egy ügyes mozdulattal rávetették magukat az állatra.

Piton két tenyerébe fogta a patkányt és úgy tértek vissza Dumbledorékhoz.

- Ajánlom, hogy ő legyen, különben a torkodon nyomom le ezt a rohadt dögöt! –káromkodott a bájitaltan tanár Remus felé.

- Akkor hát, lássuk! –és a korán őszülő férfi pálcáját a barátja tenyerében tartott rágcsálóra irányította, aki hirtelen eldobta az állatot, majd a megfelelő varázsige elhangzása után a patkány helyén már Peter Pettigrew volt szorosan a falhoz tapadva.

A két férfi rászegezte pálcáját a reszkető férfira, aki úgy remegett, mint a kocsonya.

- Megharapott ez a szemét! –rázta meg kezét a levegőben Piton.

- Majd ellátjuk! Talán nem halsz bele – válaszolta neki Remus teljesen közömbösen és szinte egyszerre fordultak a szőke varázsló felé, akinek még a vér is megfagyott az ereiben.

- Nem kertelek, választhatsz! –kezdte Piton mondókáját. – Vagy énekelsz, mint egy pacsirta, elmondod, mi a terve Voldemortnak és akkor kicsit később halsz meg…

-És mi a másik lehetőség? –kérdezte a szorosan falhoz lapuló férfi.

- Vagy most rögtön…- fejezte be Lupin, aki kénytelen volt lehúzni a fejét, mert egy átok süvített el felette.

- Még jó, hogy választhatok –eresztett el egy erőltetett mosolyt a patkányképű varázsló.

Féregfark egy ideig egyik férfiról a másikra nézett, majd elmosolyodott.

- Úgysem öltök meg.

- Gyere, próbáljuk ki! –intett felé pálcájával Piton.

Pettigrew nyelt egy nagyot és Dianera nézett, aki undorral tekintett vissza rá.

- Ugyan, Diane! Te nem hagynád, hogy bántsanak, ugye? –és egy hirtelen mozdulattal a lány felé kapott, ki még idejében el tudott ugrani.

- Ne merj hozzáérni! –sziszegte Piton dühösen és kezében szinte megremegett a pálca. –Beszélj! –kiáltott rá. –Mit akar Voldemort?!

A szőke varázsló látva, hogy itt már nem sokat tehet, beadta a derekát és ismét a lányra nézett.

- Dianet…