Felismerések

-Miért érzem úgy, hogy még mindig nem bízol bennem? – kérdezte a lány.

-Nem tudom. Talán, mert így van! – válaszolta a férfi, miközben a folyosó haladtak eddig néma csendben egymás mellett.

-Ezt így ki is mondod? –hitetlenkedett széttárt karral Diane.

-Ki! És akkor mi van, ha így érzem?

-Nagyon szomorú lennék!

-Na és mégis miért?

-Mert nem adtam okot arra, hogy ne bízz bennem! Legalábbis szerintem. Ha tudsz valamit, inkább most tisztázzuk, minthogy az a későbbi közös munkánk rovására menjen! Mindjárt gondoltam! Nem tudsz semmi hasonlót! – folytatta a lány, mikor nem kapott választ a férfitól.

-Dehogy nem! Csak most próbálom összeszedni őket! Jelenleg elég rosszul áll a szénád!

-Tényleg? – kérdezte gúnyosan a lány. – Csak egyet mondj!

-David Harris! – hallotta a nyugodt, bársonyos hangot.

-Jaj ne! Szállj már le erről a témáról! Amióta itt vagyok másról nem is tudsz beszélni…

-Ácsi, ácsi! – állította  le a férfi Dianet, mielőtt az nagyon belemelegedett volna Harris megvédésébe. – Te kérted, hogy mondjak egy okot, ami miatt nem bízom benned! Ez az alapszituáció. Becsaptál akkor este, hogy finoman fogalmazzak. Azóta nem bízom benned és pont!

-Tudod mit, mondj egy másik okot! Bármit csak ne ezt! – kérte idegesen a lány.

-A mágiatörténet dolgozat a koboldok nemistudomén hányadik lázadásáról !

-Mi?! Az ötödikben volt! – háborgott Diane. – Nem hiszem el, hogy ilyen sértődékeny vagy!

-Sértődékeny?! – nevetett fel a férfi. – Kedvesem! Elloptad az esszémet! Két hetet dolgoztam rajta!

-Mit vagy úgy oda? Engedélyt kértem vagy nem?!

-Ha az a papír fecni azzal a felirattal, hogy: ,,Bocsi, de elvittem, mert az enyém nincs kész és bukásra állok belőle! Köszi: Diane!” engedélynek számit, akkor valóban! Ezt nem vonom kétségbe!

-Mondj másikat! – erősködött a lány.

-Ennyi nem elég?

-Mondj másikat, de olyat, ami nem húsz évvel ezelőtt történt!

-A múlt éjszaka az ajtóm előtt!

-Szerintem ezt már megbeszéltük! – torpant meg Diane a folyosón. Hangja olyan idegesen csengett, mint még eddig soha. Nocsak! Érzékeny pontra tapintottam? – gondolta magában Piton.

-Szóval?

-Szóval mi? – kérdezte a lány zavartan.

-Mit kerestél akkor éjszaka az ajtóm előtt! És kérlek, ne gyere azzal, hogy eltévedtél, meg hogy azért akartál velem beszélni, hogy kísérjelek le a konyhába a Winky- ügy miatt, mert úgysem hiszem el!

-Pedig így volt! – erősködött Diane, miközben a férfi szemébe nézett.

-Nem, nem hiszem!

-De igen is így volt! – mondta egyre bizonytalanabbul a lány.

-Akkor nem zavar, ha tesztelem, igazat mondasz-e? – kérdezte halkan Piton és egyre közelebb lépett a lányhoz.

-Kérlek! Csak nyugodtan!

Még ki sem mondta az utolsó szót már  ajkain érezte a férfi ajkait. Úgy csókolta, hogy a lány azt hitte, menten elájul. Feje lassan  hátrahanyatlott és mind két karját a tanár nyaka köré fonta és szenvedélyesen visszacsókolt. Érezte, ahogy elönti egész testét a forróság és már csak egyet akart: együtt lenni Perselussal! Azonban a férfi hirtelen kiszakította magát a lány öleléséből és mélyen a szemébe nézett.

-Már megint hazudsz! – azzal sarkon fordult és elindult a szobája felé. A lány értetlenül nézett utána. –És ráadásul rosszul is csókolsz! – nevetett fel Piton.

-Tudod mi vagy?! – kiáltott utána a lány. – Egy szívtelen féreg!

-Jó éjt Diane!-  és a férfi befordult a sarkon otthagyva a mélységesen dühös lányt.

Piton fáradtan és mégis elégedetten feküdt le aznap este. Elégtétellel töltötte el, hogy valamit visszaadhatott a lánynak abból, amit húsz évvel ezelőtt ő kapott tőle. Tudta, hogy a nyilvános megaláztatás elmaradt, de azt is legalább annyira tudta, hogy Dianennak ez a helyzet legalább annyira megalázó volt, mint neki a bál éjszakája. És mégis! Úgy érezte nem elégedett magával teljes mértékben. Be kellett vallania, hogy ez a csók, bizony csók volt a javából! Ráadásul jól is esett! De még mennyire! És nem volt igaz, hogy a lány rosszul csókol! Dehogy! Ilyen csókot még soha nem kapott senkitől: olyan szenvedély volt benne, hogy félő volt, nem tudja megvalósítani tervét! Így is az utolsó utáni pillanatban szakadt el Diane szájától! A fenébe! – és dühösen a fejére húzta a párnát, mintha ezzel kizárhatná a gondolatait és  régi – új érzéseit!

Mégis hogy képzeli ezt? – háborgott magában a lány. – Mire volt jó ez az egész? Tényleg szívtelen! Ahogy azt utána kiáltottam! Ez nem igaz! Még gondolkodni is képtelen vagyok, annyira dühit ez a helyzet! De én voltam a hülye! Én dobtam fel neki a labdát, még szép, hogy visszaütötte! Nem is Perselus Pitonról lenne szó, ha nem ezt tette volna! És mi az, hogy rosszul csókolok?! Bár, tény, ami tény: elég hirtelen jött ez az egész és tényleg nem volt semmi, ahogy Ő csókolt!

Hé, hé, hé! Nem álmodozz kislány! Csak játszott veled! Bár ezt nem mondta ki! Az igaz, de amit a csók után tett az ezt igazolja!  -győzködte magát. – Azért nem is volt olyan rossz! Még ha csak játszadozott is velem!  - simította végig ajkait. – Úgy kell tenni, mintha nem történt volna semmi! Minta nem bántana az ami ma történt! Nem is bánt! – mondta ki a legmeggyőzőbb érvet és ő is nyugovóra tért.  

-Perselus!  -a férfi nevének hallatára hátrafordult. Reggeli után éppen az alagsori tanterme felé igyekezett, amikor meghallotta az ismerős hangot. – Örülök, hogy legalább téged megtaláltalak!

-Neked nem Pottert kéne fuvaroznod Weasleyékhez?  -húzta fel szemöldökét a bájitaltan tanár, ahogy Lupinra nézett.

-De igen! El is vittem és minden rendben! Épségben odaért!

-Micsoda öröm! Pezsgőt is bontsak?  -jegyezte meg gúnyosan a férfi és már indult is tovább.  

-Te találkoztál már Dianenal? – kérdezte hirtelen egykori kollegája, mire Piton ismét szembefordult vele.

-Mit akarsz tőle?

-Semmit, csak gondoltam elbeszélgethetnénk, ahogyan régen! Nem voltak szép idők? – nosztalgiázott Lupin, majd mikor meglátta Perselus gúnyos arckifejezését inkább úgy döntött nem firtatja a dolgot és visszavonulót fúj.  –Igazad van! Nem is voltak olyan szép idők!

-Mi a fenét akarsz?  -kérdezte türelmetlenül a tanár.

-Mondd meg, hogy hol találom az édes kis Diane Westbridget!

-Már nem is olyan édes  - mormolta  Piton maga elé. -Gondolom a szobájában!  -válaszolta mogorván a férfi. Semmi kedve nem volt ma sem Lupinnal sem a lánnyal beszélgetni. Pocsék éjszakája volt és borzasztó idegesen ébredt. Dumledoreral még mindig nem tudott beszélni arról, mit is mondjon Voldemortnak a Dianeról. Ráadásul bármikor hivathatja is őt, ami külön probléma. A tegnap esti csókról nem is beszélve!

-Te nem jössz?

-Nem!  -válaszolta határozottan Piton és már indult is volna az alagsor felé, de Lupin nem hagyta magát.

-Ugyan már! Jó lesz egy kicsit beszélgetni! – és mielőtt a tanár tiltakozhatott volna már a lány szobája felé vonszolta.

-Mintha megmondtam volna, hogy nem akarok Dianennal beszélni!- rivallt Lupinra.

-Nahát, Perselus! Csak velem nem vagy hajlandó társalogni vagy mást is részesítesz ebben a kegyben?  -hallották mindketten a csilingelő hangot és fejüket az ajtó irányába kapták, ahol már ott állt a lány. Mikor látta, hogy választ nem kap a kérdésére, csak egy gúnyos szemöldök felhúzást elállt az ajtóból .  –Ha már itt vagy, gyere be te is!

- Diane! Nem így emlékeztem rád!  - Lupin  átölelte a szőke teremtést, aki mosolyogva  kínálta hellyel a két férfit. Perselusnak volt ideje körülnézni a kis szobában. Amilyen kicsi volt maga a helyiség, olyan ízlésesen és otthonosan volt berendezve. Kísértetiesen emlékeztette őt a Szükség- szobában használt bútorhoz az a fotel, amibe most lehuppant. Nem csak a bútor volt hasonlatos, hanem az egész szoba! Középen a kis asztal, egyik oldalán fotellal, a másikon kanapéval. Szinte maga előtt látta húsz évvel ezelőtti önmagukat, ahogyan a jól megszokott bútordarabok közt beszélgetnek. 

-Nagyon csinos felnőtt nő lettél! – mosolygott a lányra Lupin.

-El sem tudom mondani mennyire örülök, hogy látlak Remus! Az utolsó este egy kicsit zűrös volt mindannyiunk számára!

Piton erre a mondatra egy kicsit összerázkódott és a gyomra is öklömnyi méretre zsugorodott. Mindez azonban nem tartott egy tizedmásodpercnél tovább. Aki nem ismerte őt, észre sem vette rajta a pillanatnyi változást.

-Igen! Akkor volt holdtölte!  - hallotta nagyon távolról Lupin hangját.  –Lemaradtam a végzés bálról.

-Nem sokat mulasztottál!- jegyezte meg halkan és gúnyosan a bájitaltan tanár.

-Ezért szeretném tudni, hogy mi történt veled az elmúlt közel 20 év alatt!  -folytatta a korán őszülő férfi, ügyet sem vetve a fekete taláros alak megjegyzésére. – Gondolom férjhez mentél! Egy ilyen gyönyörű nő nem lehet még hajadon!

Piton felkapta a fejét erre a kérdésre! Ez az, ami az ő oldalát is furdalja mióta a lány belépett a kastélyba. Nem tudja miért, de már régóta foglalkoztatja. Azt már tudta, hogy a Harrissel szakítottak, de hogy utána mi történt az fekete folt.

Diane mosolygós arca elkomorult a kérdés hallatára.

-Igen Remus! Valóban férjhez mentem. Két évvel az auror képző után egy muglihoz, Richardhoz.

-És? – érdeklődött tovább Lupin. Perselus a szeme sarkából követte az eseményeket.

-Meghalt! – válaszolta a lány.  –Egyik éjjel elmentem otthonról, mert a minisztérium értem küldött, hogy szükség van rám. A Halálfalók ezt kihasználták és megölték Richardot! Engem akartak, de mivel szegénynek fogalma sem volt róla, hol vagyok…

-Sajnálom! Ne haragudj!– hallotta a lány Remus szánakozó hangját.

-Ugyan! Nem tudhattad!  -morzsolt el egy könnycseppet a lány.

Piton úgy érezte, mintha a szívébe döftek volna egy kést. Soha nem bírta elviselni azt, amikor a lány szomorú volt. Most sem tudta! Legszívesebben odament volna hozzá és megölelte volna, mint régen, amikor Dianenak vigaszra volt szüksége. Egy barátra, akinek a vállán kisírhatta magát!

Mi a fenét művelsz?! – rivallt rá saját magára. – Nem azért vagy itt, hogy vigaszt nyújts! Néhány nappal ezelőtt megfogadtad, hogy még azt is megbánja, hogy megszületett, erre most vigasztalnád? Mi ütött beléd? Térj észhez! A pokolba! Mi ez már megint? Az nem lehet, hogy már megint… Vagy még mindig?

-Perselus!- hallotta Diane hangját valahonnan egészen távolról. Talán egy másik világból. A férfi megrázta a fejét és kérdőn nézett a hang tulajdonosára.

-Ne haragudj! Mit kérdeztél?

-Igen érdekes társalgást folytathatunk, ha ennyire figyelsz ránk! – mosolygott a lány.  – Csak azt kérdeztem, hogy veled mi történt az elmúlt húsz évben. Remus már elmondta, most rajtad a sor!

-Szerintem ez nem olyan téma, amiről egy kora reggeli beszélgetés során szívesen cseveg az ember!

-Eddig egyikünk története sem volt valami szívderítő!

-Rendben. Ha minden áron tudni akarod, legyen!- adta be a derekát a férfi. – A Roxfort elvégzése után beálltam a Halálfalók közé, ahonnan –mint biztosan tudod- nincs kiút vagy csak nagyon ritkán. Egy féleképpen juthat csak ki az ember abból a pokolból: ha megöleti magát. Én találtam egy másik utat. Dumledore segítségét kértem, aki meg is tette, amit tudott. Most itt vagyok, teljesen ,,rehabilitálva” és kémkedem Voldemort ellen. Ha egyszer rájön meghalok, de nem érdekel! Csak legyen már vége ennek az egésznek!

A lány döbbenten nézett egykori diáktársára. Hallotta már a történetet az igazgatótól, de az ő szájából nem hangzott ilyen megdöbbentőnek. Piton szinte flegmán beszélt az egészről és mi az hogy nem érdekli, ha meghal?!

-És most?- kérdezte nagyon halkan Diane, szinte csak magától.

-Most? A jelenlegi felállás szerint az életem egy nagy kamugombóc! Néha az az érzésem, hogy az egész varázslóvilágban én hazudok a legjobban! – mosolyodott el keserűen a férfi.

Lupin egész idő alatt figyelte az eseményeket és nem kerülte el figyelmét egyetlen apró részlet sem. Látta Diane arcát, ahogy egyik pillanatról a másikra elkomorul. Látta Piton arcát is miközben beszélt. Annyi keserűség és bánat volt a mindig kemény arcon. Lupin ismerte a bájitaltan tanárt. Talán mindenkinél jobban. Tudta, hogy sosem volt büszke arra, amit tett és legszívesebben a pokolba kívánta volna magát az összes többi Halálfalóval együtt.

-Még idejében szálltál ki! – szólt csendesen a lány a fekete hajú férfira emelve kék szemeit.

-Inkább túl későn. Bele sem kellett volna kezdeni!

-Nézd a jó oldalát! Fontos szereped lehet Voldemort bukásában!

-És elárulnád, hogy ebben nekem mi a jó? – sziszegte a férfi, miközben keze ökölbe szorult az indulattól.

-Jól van, na! Csak gondoltam felvidítalak egy kicsit! Már amennyire ez az adott helyzetben lehetséges! – húzta el a száját a szőke teremtés. Piton úgy nézett rá, mint egy őrültre. Felvidítani? Mi jut eszébe? Tény azonban, hogy jól esett neki a lány gesztusa.

-Neked inkább egy kényszerzubbony kéne!  -jegyezte meg gúnyosan. Diane pedig ahelyett, hogy visszavágott volna neki, ahogy eddig is szokott, elmosolyodott.

-Igen, én is gondoltam már rá! Közvetlenül az után, hogy idejöttem!

-Jó hogy itt vagy!- fogta meg Diane kezét Lupin. – Akárki akármit mond, nekem hiányoztál!

-Ez nagyon kedves! Tényleg nagyon kedves!

Piton elfordította fejét, hogy ne lássa senki, amint elmosolyodik azon, hogy önmagának is bevallja: bizony jó, hogy a lány visszajött. Hirtelen megakadt a szeme egy, a kandallón lévő fényképen. Egy mosolygós, sötét hajú, jó vágású férfit ábrázolt.

-Ő Richard! – válaszolta Diane Pitonnak, amint meglátta, hogy a képet nézi.

- Ő Richard? – kérdezett vissza sápadtan a férfi.

-Igen! Ő az! Valami baj van, Perselus?

A férfi megrázta a fejét, de a lány kérdése csak foszlányokban jutott el hozzá. Felsejlett előtte egy viharos éjszaka képe és egy remegő kéz, amint a képen látható férfire fogja varázspálcáját és kimondja rá a halálos átkot…