21. fejezet

Titkok és vallomások

Perselus egész nap azt várta, mikor lesz már végre este és mikor esete lett, akkor pedig azt, hogy mikor kopogtat végre Diane a szobája ajtaján.

Várakozás közben az egyik üveges szekrényhez sétált, hogy szemügyre vegye bájital készletét és azt, hogy a Madame Pomfrey által említett fiola eltűnése óta történt-e más különleges változás is ezen a téren.

Mikor kinyitotta a vitrint, akkor látta meg, hogy nem csak a csontnövesztő szer hiányzik, hanem több más bájital is.  

Ez furcsa! Pedig meg mert volna esküdni, hogy bezárta a szekrény ajtaját és a kulcsot pedig eldugta, hogy illetéktelen ne férhessen hozzá a bájitalokhoz!

Valaki pedig elvette ezeket a fiolákat. Jelenteni kell Dumbledorenak! – és már indult is az ajtó felé, aztán megtorpant. – Nem lehet, hiszen még nem ért vissza! McGalagony meg már minden bizonnyal az igazak álmát alussza. Nem olyan fontos az ügy, hogy ne várhatna holnapig –győzte meg végül magát.

Ekkor kopogás hallatszott.

A bájitaltan tanár szinte feltépte az ajtót és kézen fogva húzta be a meglepett szőke lányt a szobájába.

- Minden rendben? Kicsit izgatottnak tűnsz… -mosolygott Diane. –Ha zavarok, akár el is mehetek! – és elindult a hatalmas ajtó felé, de Perselus megragadta a karját és  gyengéden visszarántotta magához, dereka köré fonva karjait.

- Hiányoztál!

- Még egy napig sem voltál távol – nevetett fel a lány és ujjaival a férfi fekete hajába túrt, kék tekintetét pedig belefúrta a barna szempárba.

A következő pillanatban pedig azon kapta magát, hogy Perselus övcsatjával vacakol, miközben a tanár a nyakát csókolja.

- Tudod… - kezdte a nő. De még ki sem mondta már a blúza a földön hevert. - …talán egy kicsit gyors… - a mondatot már nem tudta befejezni, mert már az ágyon landolt a férfival együtt. – Nem szóltam! – és ő is olyan szenvedélyesen csókolta Perselust, ahogy ő tette vele.

Piton keze egyre intimebb helyekre siklott, Diane pedig a férfi ingjét kezdte lehámozni a testéről.  A nőről lassan lekerült a melltartó és a szoknya is. A lány pedig  Perselus nadrágjával bajlódott.

Mindkettejükben olyan szenvedély lángolt, amihez hasonlót még soha nem éreztek.

Perselus ott csókolta a lányt, ahol csak érte, Diane pedig hagyta magát sodorni az árral.

Érezte, hogy még soha nem volt ilyen boldog! És aki elmeri venni tőle ezt a férfit, legyen az akár Voldemort vagy bárki más, azt kiátkozza még a világból is!

Ujjaik összekulcsolódtak, a lány lábait a férfi dereka köré fonta…

Hirtelen kopogás hallatszott a hatalmas tölgyfaajtó másik oldaláról.

- Ó, Istenem, ne! – fakadt ki csalódottan Diane.

- Ezt nem hiszem el! – szakadt el Perselus a lánytól. – Ki az? –szólt ki a váratlan vendégnek.

- Eszemben sincs zavarni ilyen késői órán, Perselus! – hallották meg az igazgató hangját a túloldalról. – Nem lennék itt, ha nem lenne fontos!

A férfi és a nő ijedten néztek egymásra, aztán hirtelen falpattantak az ágyból.

Diane gyorsan elkezdte összekeresgélni ruhát.

- Egy pillanat! – szólt ki zavartan Piton az ajtó előtt várakozó varázslónak, miközben az öltözködéssel bajlódott, majd a lány felé fordult.  – A fürdőbe! – suttogta és Diane a ruháival a karján szó szerint bemenekült az említett helyiségbe.

Perselus pedig teljesen közömbös arccal nyitott ajtót az igazgatónak.

- Sajnálom, hogy zavarom! – szabadkozott az idős mágus. – Gondolom már aludt!

- Ö… igen… valami hasonlón voltam! – csukta be Dumbledore mögött az ajtót, aki az egyik fotelhoz ment és helyet foglalt.

Piton ekkor vette észre az ágya előtt földön heverő melltartót, amit egy laza mozdulattal berúgott az ágy alá.

- Miben segíthetek, igazgató úr? – kérdezte közömbös arccal.

- Nos, mint tudja, Londonban voltam! Ellátogattam a minisztériumba is… és átnéztem egy –két aktát. Véletlenül a kezembe akadt egy Mr. Harris aktái közül is –nézett szemüvege mögül sokat sejtetőn a férfira.

- Igen. véletlenül. Hogyhogy aktái? Talán több is van neki?

- Én is meglepődtem rajta, ugyanúgy, ahogy Ön is, kedves barátom, de aztán rájöttem, hogy azért nyitottak neki még egy dossziét, mert külföldön dolgozott hosszú ideig. Csakhogy a franciaországi munkáról szóló akta üres!

- Ez meg hogy lehet?

- Nos, ezt még nem tudom, de megkértem a francia Mágiaügyi minisztert, hogy tájékoztasson Mr. Harris külföldi munkájáról! Van itt még valami…

- Egy pillanat, igazgató úr! Szavát ne feledje! – állította le Perselus Dumbledoret. – Még mielőtt bármit is mondana, ez nagyon fontos: az alagút, ami a Denem –házból indul…

- Pont ezt akartam kérdezni! – mosolygott az idős szempár. – Hova vezet?

- A Roxfortba.

Piton nézte az igazgató döbbent arckifejezését, amiből arra következtetett, hogy ő sem tud az alsó szintről!

- Ide?! De hát hova? Lehetetlen. Ismerem a kastélyt, mint a tenyeremet…

- Az alagsor alatti részlegre! Egy hatalmas terembe és még rosszabb hír, hogy használják is. Elég sűrűn! – szakította félbe Piton. - Lehet, hogy nem idetartozik… - folytatta a férfi. -…de az elmúlt hetekben eltűnt néhány bájital a szekrényemből!

- Miért nem mondta ezt eddig?

- Nem is tudom… Ezek szerint ez fontos?

- Már hogy ne lenne az! Össze tudná nekem írni, hogy pontosan melyik bájitalok tűntek el? – kérdezte Dumbledore, miközben az ajtó felé sétált.

- Természetesen! – bólintott a tanár.

- Remek. Akkor holnap találkozunk! Jó éjt, Perselus!

- Önnek is!

- Jó éjt, Miss Westbridge! – köszönt el a fürdőben lapító lánytól.

- Jó éjt! –szólt ki a vékony hang.

Mikor Piton becsukta az ajtót, a döbbenettől még akkor sem tért magához, mikor Diane már előtte állt felöltözve.

- Szerinted honnan tudta?

- Fogalmam sincs- válaszolta a szőke nő.

- Készülsz valahova? – kapta el kezét a férfi. – Ha jól emlékszem, még nem végzetünk! –mosolygott a vele szemben álló lányra és kezeit lassan végigfuttatta a testén.

- Nem kéne? – kérdezte kihívóan Diane, majd olyan szorosan simult Perselushoz, amennyire csak lehetett és ismét az inggombokkal kezdett játszadozni.

- De nem ám! – majd kicsit távolabb állt a lánytól, hogy jól szemügyre vegye. – Ejnye! Nem mondták még a kisasszonynak, hogy ilyen rövid szoknyát nem illendő hordani egy ilyen patinás intézményben?

- Nem… értem… - akadt el a nő lélegzete, miközben a férfi már egy ügyes mozdulattal megszabadította blúzától és a nyakától kezdve apró csókokkal borította el testét. – A szoknya mérete zavar…

- Nem…az, hogy még mindig rajtad van! – morogta a tanár. – De ezen segíthetünk!

Diane nagyon távolról hallotta, ahogy a szoknya is földet ér, de nem foglalkozott vele. Olyan erősen kapaszkodott a férfiba, mintha bármelyik pillanatban elveszíthetné.

Hagyta, hadd sodorja magával az a hatalmas szenvedély, amit még soha nem érzett ezelőtt.

A következő percben már ismét az ágyban voltak. És most a lányon volt a kényeztetés sora.

Lassan és forrón csókolta Perselust, a nyakától elindulva, minden apró forradásra kitérve a testén. A férfi úgy érezte, ha most nem teheti magáévá Dianet, akkor beleőrül.

Hátára fordította a szőke teremtést, aki formás lábait Perselus dereka köré fonta és egyszerre kezdtek mozogni.

A ritmus egyre gyorsult, zihálva hajtották egymást a csúcs felé és mikor elérték azt, verejtékezve és kimerülten feküdtek egymás mellett.

Csak jó néhány perc múlva tudtak megmozdulni és megszólalni.

Perselus szorosan ölelte magához Dianet, aki mosolyogva nézett fel rá.

- Hányadik is volt ez… két nap alatt? –kérdezte az egyik fekete hajtincset kisimítva kedvese arcából.

- Nem tudom. Egy idő óta már nem számolom! – mosolygott vissza rá a férfi.

Most kell elmondanom, hogy mit érzek! Már eddig is sokat vártam és majdnem késő lett – gondolta Piton, emlékeztetve magát a Voldemortnál történtekre. – Ennél tökéletesebb pillanat úgysem lesz!

- Tudod mi van? – előzte meg a lány. A tanár önkéntelenül is elmosolyodott. Gyerekkorukban is minden komoly beszélgetést így kezdett Diane. Akkor egy kicsit más volt a felállás!

- Nem, mi van? –folytatta a játékot Perselus. Ez ugyanis az ő ,,szövegrésze” volt már akkor is.

- Szeretlek – nézett rá komolyan a lány kék szemeivel. – Sokkal jobban, mint tegnap vagy eddig bármikor!

Most vagy soha!

- Tudod mi van? –kezdte most Piton a játszmát. Mikor a nő mosolyogva és kérdőn nézett rá, egyik ujját álla alá helyezte és maga felé fordította a csinos arcot. – Én is szeretlek!

Diane megdöbbent a férfi vallomásától és érezte, hogy egy könnycsepp indul lefelé az arcán. Boldog volt, hogy Perselus végre kimondta mit érez.

- Hé, azért talán ennyire nem rossz a helyzet! – ingatta meg fejét a tanár, mikor meglátta a lány könnyeit. – Vagy ilyen szörnyű dolgot többé ne említsek? – nézett ijedten rá.

- Szörnyű?! Félreértesz! –szabadkozott, miközben felült az ágyban és Piton felé fordult. – Én… csak nem szeretném, hogy csak azért mondd ki, mit érzel, mert tudod, mit szeretnék hallani és… 

- Na, álljon meg a fáklyás menet! – szakította félbe Perselus, majd ő is ülőhelyzetbe emelkedett és Diane felé fordult. –Én azért mondtam ki, mit érzek, mert már régen ki kellett volna mondanom! Sőt. Tovább megyek a vallomásokban: azt hiszem régóta szeretlek! – hadarta. – És tévedsz, ha azt hiszed, hogy a bál volt a forduló pont. Nem… ez annál sokkal messzebbre nyúlik vissza! Azóta szeretlek, mióta a beosztási ceremóniánkon… Nem is! Tudod mióta? Azóta, mióta először megláttalak. A vonaton… És, hogy mi ütött belém? – hadarta tovább. – Ne kérdezd, mert én se tudom, csak azt, hogy szeretlek! Jobban, mint bárki mást ezen világon és bármire képes lennék érted! – nevetett fel. – Én! Érted, én, aki eddig soha…senkit… de most nagyon!

Diane hitetlenkedve és mosolyogva nézett a férfira.

Ez több volt, mint amiről valaha is álmodott. Tudta, hogy egyszer ki fogja mondani mit érez, de hogy így és ennyire! Ez még őt is meglepte.

Mikor Perselus  folytatni akarta a mondanivalóját a lány elhallgattatta egy csókkal.

- Annyira szeretlek, Perselus! –suttogta.

Reggel olyan boldogan ébredtek mindketten, mint még soha!

Szívesen folytatták volna ott, ahol éjjel abbahagyták, de rá kellett jönniük, hogy hétköznap lévén, ha tetszik, ha nem, meg kell tartaniuk óráikat.

Egy gyors csók és egy gyors reggeli után mentek mindketten a dolgukra. 

A nap csúcspontjaként Dumbledore még egy megbeszélést hívott össze, a Rend jelenlévő tagjainak.

- Tudom, hogy van jobb dolguk is, mint itt üldögélni – kezdte mosolyogva az igazgató, majd komolyan folytatta. –A helyzet azonban nagyon komoly. Szándékomban áll egy teljes tanácskozást összehívni, valamikor a hét folyamán, mert a dolog nem tűr halasztást. Arról van szó, hogy az a bizonyos alagút, amiről már annyi szó esett az elmúlt napokban a Roxfortba vezet.

Perselus, aki közvetlenül Diane mellett ült, végighordozta tekintetén a megdöbbent hallgatóságon. Látta, hogy Dumbledore is így tesz.

- Sikerült továbbá azt is kideríteni – folytatta az idős mágus. – hogy az átjárót valaki rendszeresen használja.

- Áruló van köztünk? – pattant fel székről Hagrid. – Ezt honnan veszi?

- Lehet, hogy nem közülünk van…

- Akkor mégis honnan? – szemtelenkedett David. – Talán az egyik manó?

- Ez sincs kizárva, Mr. Harris. Minden lehetséges.

A bájitaltan tanár a mellette ülő lányra nézett, aki csukott szemmel hallgatta az igazgató mondanivalóját.

Ez azonban csak a látszat volt.

Diane éppen megpróbált ráhangolódni a szobában lévők érzelemire, de ehhez teljes csend kellett volna. Ennek tökéletes hiánya lévén becsukta szemeit és így próbálta kivonni a zavaró hangokat környezetéből.

Eleinte kicsit össze volt zavarodva, hiszen már rég nem alkalmazta ezt a képességét és egyszerre rohanták meg a körülötte lévők érzelmei. Majd lassan ráhangolódott egy emberre és próbált minél mélyebbre hatolni.

Hagriddal kezdte, de az óriás lelke olyan tiszta volt, mint a patyolat.

Tonkssal folytatta. Semmi. Csak az erős és tiszta érzelmei Remus iránt. Diane önkéntelenül is elmosolyodott, mikor megérezte, hogy barátnője még most is mennyire aggódik Lupin miatt. Na jó, ez már tényleg nem rá tartozik.

Tovább ment. McGalagony professzornál érzett először némi bizonytalanságot. De nem a hűsége miatt Dumbledore iránt. Valamit titkol, az biztos, de ez most számára nem fontos.

Remus következett. Nála is minden teljesen rendben. Bár őszintén szólva remélte is, hogy nem barátai között fogja megtalálni az árulót.

Lássuk Perselust! – mosolyodott el magában. – Bár a tegnap éjszaka után, nem hiszem, hogy bármit is titkolna előlem. Te jóságos Ég! Vagy mégis? – ijedt meg, mikor ráhangolódott a férfi érzelmeire. Nem mert belenézni Piton gondolataiba. Hirtelen felpattant a szeme és komor tekintettel nézett a mellette ülő férfira.

- Nos, azt hiszem, mára ennyi! Köszönöm, hogy megtiszteltek jelenlétükkel!

Székcsikorgás törte meg az eddigi csendet és lassan mindenki elhagyta az irodát. Diane ment ki utolsónak az ajtón és az igazgató még utána szólt.

- Miss Westbridge! – a lány az idős mágus felé fordult. – Látott valamit?

- Nem. Semmi érdemlegeset – hazudta a nő.

Mit tehetne? Mondja el, hogy Perselusnak, hogy tudja, van egy titka? Nem, ezt nem teheti

- Köszönöm! – hallotta Dumbledore hangját távolról. Bólintott és kilépett a folyosóra.

- Na, minden rendben? – állt elé a bájitaltan tanár mosolyogva. – Ha gondolod…

- Beszélnünk kell! – szakította félbe Diane, majd kézen fogta és a szobájába vezette.

Mi a fene ütött ebbe a lányba? –gondolta magában a férfi. – Úgy viselkedik, mint egy megszállott! Lehet, hogy a tegnapi miatt? A fenébe! Mégis csak várnia kellett volna!

Amint beértek a nő szobájába, Diane becsapta maga mögött az ajtót, de olyan erővel, hogy félő volt, kiszakad a helyéről.

- Valami gond van? – kérdezte bizonytalanul a bájitaltan tanár. Látta ugyan, Diane szemében, hogy rettentő mérges, de még reménykedett, hogy nem olyan komoly az ügy. – Ha tegnapi miatt, akkor…

- Ennek semmi köze a tegnap estéhez! Te titkolsz előlem valamit!

- Mi van?! Na, idefigyelj…

- Nem! Te figyelj! Pontosan tudom, hogy valamit nem mondtál el nekem és ez a valami…nagyon sötét dolog!

- Álljon meg a menet, kisasszony! – emelte fel hangját Piton, miközben a lány szemébe nézett. - Mégis megtudhatnám, hogy miért vagy benne olyan biztos, hogy én bármit is titkolok előled?

- Ne térj el a tárgytól! Te vagy az áruló, igaz?

- Hogy mi?! – hitetlenkedett a férfi. – Neked elment a józan eszed! Ha akarnám, se árulhatnám el Dumbledoret! Egyezséget kötöttünk és bármilyen is a múltam, az egyezségeket mindig be szoktam tartani!

- Akkor mégis mi az a titok, ami halálfalókhoz köt téged és nem mondtad el?! Szerinted, mire gondoljak?!

- Tudni akarod? Valóban tudni akarod? Hát jó, legyen! Nem akartam elmondani neked, mert nem akartam, hogy tudd, de rendben!  Íme, az nagy titkok: Miattad lettem halálfaló! Most jobb?!

Dianenak még a lélegzete is elállt a döbbenettől. Mégis mi köze van neki, mindehhez? Egy szót sem értett az egészből, de a férfi szavai úgy visszhangoztak a fejében, mintha egy folyosón kiáltotta volna el magát.

- Ezt nem értem –suttogta a lány maga elé.

Piton sóhajtott egyet és távolabb lépett Dianetól.

Hát elmondta! Pedig nem akarta, de kiprovokálta belőle!

Szúrós tekintettel nézett a vele szemben álló nőre, aki még mindig értetlenül állt a hallottak előtt.

Még hogy Perselus miatta lett halálfaló?! Sok mindent rá lehetett kenni, de azért ezt talán mégsem! Ő aztán nem tehet arról, hogy a férfi rossz útra tért. Vagy mégis?

Hirtelen elbizonytalanodott, amikor felrémlett előtte a húsz évvel ezelőtti éjszaka képe a bálból.

Istenem, hát mégis…!

Úgy érezte, mintha szíven szúrták volna! Az a férfi, akit szeret, aki mindenkinél fontosabb számára… pont az ő életét tette tönkre! 

Érezte, ahogy elerednek a könnyei és azok fátylán át látta, ahogy Perselus csak nézi őt és nem tesz semmit!

- Én… nem tudtam, hogy… -szipogta. –Istenem, mit tettem?! – és elfordult a férfitól, arcát kezeibe temetve. Nem bírt ezek után a szemébe nézni!

Csak arra tudott gondolni, hogy minden az ő hibája és soha nem tudja jóvá tenni.

A férfi csak nézte a nőt és úgy érezte, majd megszakad érte a szíve!

Nem kellett volna elmondani! Inkább hitte volna, hogy ő az áruló, csak ne kéne így látnia! Ilyen megtörtnek és kétségbeesettnek!

Közelebb lépett Dianehoz, hátulról átölelte és megcsókolta a feje búbját. A lány azonban kiszakította magát a bájitaltan tanár öleléséből és távolabb húzódott tőle.

- Hogy bírsz még ezek után, akár rám nézni is!? – kiáltotta értetlenül. – Hisz tönkretettem az életedet! Én már gyűlölöm magam! A minimum az, hogy te is így teszel!

- Ez nekem sajnos nem fog menni – válaszolta csendesen a férfi, majd közelebb lépett a lányhoz. – Soha nem tudnálak gyűlölni, pedig hidd el, jó párszor megpróbálkoztam vele, de mindannyiszor kudarcot vallottam! Ne okold magad azért, ami történt! Én sem okollak téged! Csak egyetlen hibás ember van, és az én vagyok. Nem te lettél halálfaló, hanem én. Én választottam magamnak ezt az utat.

- De én taszítottalak abba az irányba! – kiáltott elkeseredetten Diane. – Ha én nem lennék, normális életed lenne és…

- Ezt most hagyd abba! – állította le a lányt. – Ha te nem lennél már rég nem élnék! Nem lett volna értelme miért életben maradnom! A legnehezebb pillanatokban is a te emlékedbe kapaszkodtam és így éltem túl… ezért vagyok még mindig itt! Hát nem érted? Nélküled nincs értelem az életemnek! Amióta pedig visszajöttél, csak még erősebbé vált ez az érzés!

Diane még mindig nem értett egy szót sem abból, amit Perselus mondott, de érezte, hogy lábai minden akarata ellenére a férfi felé viszik. A karajaiba vetette magát és olyan erősen szorította magához, amennyire csak képes volt rá.

- Bocsáss meg, hogy megbántottalak! – hallotta a bársonyos hangot.

- Nem, te bocsáss meg, amiért azt tettem, amit és amiért nem bíztam benned! – Diane érezte, hogy patakokban folynak a könnyei. Arcát a férfi talárjába fúrta, érezte, ahogy Perselus megsimogatja a haját és hallotta hangját is.

- Honnan tudtad, hogy titkolok előled valamit? –kérdezte csendesen.

A lány habozott végül úgy döntött, nincs értelem tovább titkolóznia.

- Tisztánlátó vagyok… és gyógyító… meg telepata is.

- Akkor már mindent értek! –emelte fel a nő arcát egyik ujjával, majd lassan megcsókolta.

- Nem igaz… nem értesz semmit! – suttogta Diane miközben viszonozta a férfi csókját.  

- Na, jó! –bólintott beleegyezően a férfi a nő alsó ajkát harapdálva. – Tényleg nem… De számit ez?