A Griffendél klubhelyiségében, a Nagyteremben, a tantermekben, a folyosókon és még a könyvtárban is a táncórákról lehetett hallani.

 Hermionét igazán feldobta, hogy újra táncolhatott és már nagyon várta, hogy végre reggel 8 legyen. Draco este küldött neki egy baglyot, amiben megüzente, hogy találkozzanak a Nagyterem bejárata melletti drapériánál.

 A vacsoránál megszavazták a hatod és heted éves diákok, hogy szombaton legyen a következő edzés.

Az új Sötét Varázslatok Kivédése tanár csak fele annyi figyelmességet kapott, mint általában szokott, annyira lefoglalta a diákokat, hogy a lépésekről beszéljenek, pedig Kathleen Hicks nem az a nő volt, akin csak úgy át lehet nézni: hosszú, világos barna haja lágyan keresztezi arcát, magas nyakát pedig kiemeli a kissé kiálló kulcscsontja. Bájossága az évek folyamán nem múlt el, az apró szarkalábak érett szépséggé tették.

Órái igazán könnyedek voltak, legalábbis Umbridge sületlen beszéde, és „érdekes” fegyelmezési módszerei után. Egyszerűen csak tanultak.

Reggel 7 órakor nem voltak túl sokan a Nagyteremben, de az asztal annak a pár diáknak már meg volt terítve. Hermione kissé álmosan lépett be a terembe és ült le asztalához. Szedett magának egy kevés zabkását, és álmosan falatozni kezdte, miközben a termet tanulmányozta.

Meglepve tapasztalta, hogy Piton professzor Hicks professzorral beszélgetett fojtott hangon. Bár hallani nem hallotta őket, biztos volt benne, hogy most is, mint a Főhadiszálláson, a nőnek sikerült valamivel kiborítania az amúgy is hirtelen haragú bájitalmestert.

Ettől, az első pillanattól nyilvánvalóvá vált ténytől, már az első óra előtt szimpatikussá vált a diákok – kivétel a mardekárosok – számára a professzor asszony.

Hermionénak eszébe jutott a nyári szünet utolsó napján történt eset, és az mosolygásra késztette. Az emlékek csak úgy pörögtek a szeme előtt.

- Mindenki befejezte a csomagolást? – kérdezte túlharsogva a kis konyhában folyó beszélgetést Mrs. Weasley. Az összes Roxfortba tartó diák a Black kúrián zsúfolódott, kiegészülve a Weasley ikrekkel, néhány tanárral és egyben Rendtaggal.

Sok ’persze, igen anya, természetesen’ hangzott az egybegyűltek szájából, de igazából mindenki figyelmét az ínycsiklandozó búcsú-vacsora kötötte le.

Ám a zsibongáson keresztül is hallani lehetett az előtérben veszekedők hangját, amitől – bezzeg Mrs. Weasleynek nem –csönd lett.

 - Ugyan már Perselus! Nem hiszem el, hogy nincs semmi bajod – hallották Kathleen hangját – A nyár elején azon mérgelődtél, hogy nem vállalom el az SVK állást, most meg az a bajod, hogy mégis elvállaltam?

 - Megmondtam, hogy nekem ezzel nincsen semmi bajom. Felnőtt nő vagy. Azt csinálsz, amit akarsz! – válaszolta Perselus – Igaz, az hogy fogalmad sincs a tanításról, valószínűleg nem lesz káros a diákok számára – fejezte be cinikusan.

 - Ezt úgy mondod, mintha neked valaha is lett volna a tanításról bárminemű ismereted?! Vagy annyira érdekelne a gyereke sorsa.  Én legalább kedvelem a gyerekeket, nem úgy mint te!

 - Ha neked az a leghőbb vágyad, hogy egy évig a Roxfortban taníts, hát akkor tedd azt!

 - Te nekem ne mond meg, hogy mit csináljak! A te jóváhagyásod nélkül is azt teszek, amit akarok – vágott közbe Kathleen – És mégis honnan veszed, hogy csak egy évig fogok tanítani? Lehet, hogy annyira megtetszik a hely, hogy tovább maradok.

 - Csak egy év lesz. Ezt jegyezd meg – tekintette lezártnak a veszekedést Piton, és fordult is a lépcső felé.

 - Te pedig azt Perselus, hogy annyi lesz, amennyit én akarok. És tudod mit? Már csak a te bosszantásod érdekében is megérné két évet maradni. Jól kösd föl a talárodat, ha jövőre te akarod az SVK állást. Nem lesz könnyű dolgod – azzal meglibbentette a haját, és Piton előtt felvonult a lépcsőn.

A tanár összeráncolt szemöldökkel nézett utána egy darabig, majd Vader módjára suhogtatva a talárját elviharzott az ellenkező irányba.

 A konyhában némán ültek az asztalnál, hogy a „beszélgetés” minden szavát kellően kivehessék.

 - Kemény nő – foglalta össze Fred vagy George a hallottakat – Az idei évetek tuti izgalmas lesz – vigyorogtak mindketten - Nem csak jól néz ki, de a nyelve is vág.

 - Fred, George! Ti is inkább egyetek. Jobban tennétek, ha ti is visszamennétek tanulni inkább, ahelyett hogy csak robbantgattok – sopánkodott Mrs. Weasley. Az ikrek inkább becsukott füllel folytatták a vacsorát. Túl sokszor hallották már anyjuktól a szentbeszédet.   

 - Azért abban igazuk van – szólalt meg Ron is két falat között – Hogy tényleg jól néz ki. A lábai például eszméletlenül hosszúak…

 - Ronald! – ripakodott rá az anyja, és a fiú inkább szaporábban lapátolta magába az ételt.

Mélázásából a toronyban hangosan kongó óra ébresztette fel. Végre találkozhat Dracóval! Lenyalta a maradék mézet az újáról, mely a zabkásájának meglocsolása közben ráragadt, és már ment is a bejárat felé. Szombat lévén 8 órakor sem voltak sokkal többen a Nagyteremben, de azért néhány álmosabb diák már az asztalához tartott. Ez azonban Hermionét egy cseppet sem érdekelte, mosolyogva lépett ki a bejárati ajtón, ahol a drapéria mellett már Draco várta őt.

*****

  Draco pontosan érkezett, mint mindig. Nem csak mert apja és tanítói belenevelték, hanem mert igen furcsa lehetett volna a diákok többségének, hogy a nagy Draco Malfoy, akit mindig a kis sleppje követ, tök egyedül a Nagyterem melletti drapériánál álldogál.

Így mindössze egy perccel korábban ért oda a megbeszélt helyre, és az órát fixírozta Hermionét várva.

  Amikor meglátta a lányt, amint mosolyogva kilép a teremből, lehajtotta a fejét. Nem akarta hogy mások is lássák: elmosolyodott. És ez egy igazi mosoly volt, nem pedig a gúnyos, fennkölt vicsor, amit megszokhattak tőle. Nem várta meg míg Hermione odaér, hanem elindult a lépcső mellett míg a falhoz nem ért, ahová a gyertyák fénye már nem jutott el. A lány szó nélkül követte, mintha csak egy folyosón sétálna.

Amint elrejtette őket a lépcső árnyéka, Hermione szinte a szó szoros értelmében Draco karjaiba esett. Hosszan csókolták egymást, örülve a viszontlátásnak.

 - Hiányoztál – mondta Hermione, miközben feje a fiú vállgödrében pihent – Alig vártam, hogy találkozzunk.

- Te is nekem! Túlzottan hozzászoktam ahhoz, hogy velem vagy – válaszolta Draco még mindig Hermionét ölelve.

- Én is megszoktam – bólintott a lány – De ki kell bírnunk – sóhajtott mélyen -, Mert nem jöhetnek rá. Senkinek sem szabad rájönnie. Bár így, hogy Kristinék itt vannak, nehezebb lesz.

- Ó, dehogyis, főleg addig nem míg együtt táncolhatunk.

- Már hogy táncolhatnánk együtt?? Draco, nagyon jól tudod, hogy nekem Brian a párom, neked pedig Megan.

- Igen, és azt is tudom, hogy Kristine a világ egyik legromantikusabb embere, és ahogy tegnap tudtunk együtt táncolni, lesz még rá lehetőségünk.

- Rendben, elhiszem – mosolyodott el a lány, és megcsókolta Dracot. Jól esett neki megcsókolni.

Régebben, mikor Parvati és Levender folyamatosan csak a fiúkról és a csókolózásról tudtak beszélni – tegyük hozzá, hogy ez mára sem változott meg – még nem értette, hogy hogyan lehet egy egyszerű érintkezésről úgy beszélni, mintha az lenne a világ közepe. Oké, ma sem gondolja úgy, hogy a csók a világ közepe, de azért, valamilyen szinten biztos, hogy közel van ahhoz a ponthoz…

- Mi baja volt Potternek a múltkori SVK órán? – kérdezte Draco, miközben leültek a fal tövéhez. Senkinek nem jutott eszébe a lépcső mellé bemenni, vagy akár lenézni róla. Takarásban voltak, biztos helyen.

Hermione visszagondolt a két nappal azelőtti eseményekre:

- Nincs olyan év – nyammogott egy kalácsot bosszúsan Ron, miközben az egyik második emeleti tanterembe tartottak -, Hogy ne együtt legyen az SVK óránk a mardekárosokkal.