11. fejezet

Egy régi barát

Diane úgy nézett a vele szemben álló férfira, mintha kísértetet látna. David szinte semmit sem változott. Gesztenye barna haját ugyanúgy fésülte, mint húsz évvel ezelőtt és a mosolya is a régi volt. A kezdeti döbbenetet felváltotta a meglepődés és a következő pillanatban az öröm.

- David? Hogy… hogy kerülsz ide? – nevetett rá Diane, miközben átölelte a férfit.

- Erre jártam, gondoltam beugrok! Az igazság az – fordította komolyra a szót – hogy Dumbledore hívott. Nem tudom miért, de így volt. És ki tud neki ellent mondani? – villantotta elő hófehér fogsorát, majd tetőtől talpig végigmérte a vele szemben álló lányt. – Gyönyörű vagy! Szebb, mint, amire emlékeztem.

- Ugyan! Ezt csak úgy mondod! – legyintett mosolyogva Diane.

- Tudod, hogy én nem hazudnék neked!

- Tényleg?! Nem így emlékszem… - jegyezte meg gúnyosan a szőke teremtés.

- Ugyan, hisz tudod, miért mentem el! Lehetőséget kaptam, hogy a francia Mágiaügyi Minisztériumban dolgozzam. Tudod, hogy imádom azt az országot.

- Igen. Rémlik valami.

- De te nagyon igyekeztél valahova. Esetleg feltartalak?

- Ugyan, dehogy! – intette le  Diane nevetve a férfit. Hirtelen el is felejtette, miért is volt olyan nagyon sürgős, de aztán eszébe jutott. – Épp Perselushoz indultam…

- Piton? Perselus Piton itt dolgozik?  -kérdezte meglepetten David.  – Ha nem bánod veled tartok!

A lány beleegyezően bólintott. Így hát még várnia kell a bájitaltan tanárnak szánt mondandójával. Nem baj! Majd akkor, mikor kettesben lesznek.

- És mond… - folytatta a barna hajú férfi, miközben a lány mellett haladt a folyosón.  – Mindig is itt dolgozott? Mármint Perselus.

- Nem csak, hogy itt dogozik, de állítólag, ő Dumbledore egyik segítője. Perselus! – kiáltott hirtelen a lány a fekete taláros férfi után, aki megfordult, de mivel csak a lányt ismerte fel, úgy döntött bevárja. – Perselus, gondolom emlékszel még David Harrisre! – mosolygott rá a lány, mikor a tanár mellé értek. A fekete hajú férfi arcáról úgy olvadt le a mosoly, mintha citromba harapott volna.  Felrémlett előtte a fiatal David Harris és a sérelmek, amiket okozott. Ráadásul most megint az a helyzet, mint húsz évvel ezelőtt: ott áll amellett a nő mellett, aki számára, Perselus Piton számára mindig is fontos volt és most már úgy tűnik, az is marad örökre.

Kezet nyújtott és a barna hajú varázsló viszonozta a kézfogását.

- Mi járatban erre David? – próbált beszélgetést kezdeményezni a bájitaltan tanár, miközben egy pillanatra sem vette le a szemét a férfi mellett álló nőről. Te jóságos Ég! Úgy néz  erre a Harrisre, mint valami isteni lényre! Ekkor döbbent rá, hogy végleg elveszítheti Dianet. Ehhez a néhány perchez képest az elmúlt néhány hét, hónap leginkább egy vakációhoz hasonlított valamelyik távoli szigeten.

- Dumbledore hívott! – válaszolta David. – Hogy miért azt nem tudom…

Piton töprengve nézte a vele szemben álló férfit.

 Mi a fenét akarhat tőle Dumbledore?! Miért hívta ide?

- De majd elmondja! – folytatta Harris. – Jut eszembe! Fel is keresem!  - és el is indult az igazgató irodájának irányába, de hirtelen visszafordult. – Diane! Miután lerendeztem az ügyemet Dumbledoreral,  volna kedved velem sétálni egy kicsit?

- Persze! Miért is ne? – válaszolta mosolyogva a lány, majd miután David bekanyarodott a sarkon Perselus felé fordult. A bájitaltan tanár penge vékonyra préselte ajkait és abba az irányba nézett, ahol az imént a barna hajú varázsló eltűnt.

- Valami baj van? – kérdezte kedvesen Diane. Piton pedig mint akit álmából riasztottak fel, értetlenül meredt a lányra.

- Te szóba állsz velem?

- Amint látod. Bár be kell vallanom komolyan elgondolkodtam, hogy mit tegyek, de végül ezt a megoldást választottam.

- Milyen alternativák voltak még? – kérdezte gúnyosan a férfi, miközben továbbindult a folyosón és a lány követte.

- Nos… tehettem volna némasági fogadalmat is, de gondolom ismersz, így hát két rossz közül a kisebbik rosszat választottam.

- De kedves vagy! – gúnyolódott tovább a bájitaltan tanár.

- Köszönöm, hogy elmondtad, mi is történt valójában! – állt meg hirtelen Diane és Perselus szemébe nézett.

- Előbb is megtehettem volna, ha…

- Igen, igen! Tudom! De te mit tettél volna a helyemben? Nem így viselkedtél volna?

- Nem tudom! Fogalmam sincs! – rázta meg a fejét a férfi. – Valószínű, így tettem volna én is! De mielőtt haragot és örök gyűlöletet esküdsz valaki ellen, előtte hallgasd meg mit hoz fel a másik  önmaga védelmében! Aztán vagdalózhatsz, gyűlölködhetsz!

- A lényegen nem változtat! Köszönöm! Hidd el, sokkal könnyebb, hogy tudom az igazat!

- Ha már a hálálkodásnál tartunk: köszönöm, hogy adtál egy esélyt, hogy tisztázzam magam!

- Ez csak természetes! – válaszolta a lány, miközben kezével végigsimított a vele szemben álló férfi arcán.

Perselusnak nem sok hiányzott ahhoz, hogy ismét elveszítse a fejét, mint nem is olyan régen lent a bájitaltan teremben. De most még idejében észhez kapott.

- Szóval Harrissel fogsz sétálgatni!  - váltott gyorsan témát a férfi.

- Miért? Talán zavar? 

- Engem?! Ugyan miért zavarna?! – hökkent meg, szinte teljesen élethűen a tanár. Pedig rettentően zavarta.

- Hát, pedig azt hittem!

- Ugyan Diane! Nem érek rá ilyen dolgokkal foglakozni!

- Hű, most aztán te sem fogtad vissza magad kedvesség terén!

- Megteszem, ami tőlem telik! – mosolyodott el Perselus.

- David kérdezett ám rólad is! – indult el a lány a folyosón, a férfi pedig követte és gyanakodva nézett rá.

- Nahát! És mégis mit?

- Általános dolgokat! Például hogy mióta dolgozol itt? Mit tanítasz? Meg hasonlók.

- És te mit válaszoltál?

- Mi válaszolhattam volna. Az igazat mondtam. Ja, és azt is, hogy nem csak hogy itt dolgozol, hanem Dumbledore jobb keze is vagy!

- Ezt mondtad?! – torpant meg Piton. És úgy nézett a mellette álló szőke nőre, mintha még életében nem látta volna.

- Valami rosszat mondtam? – kérdezte ijedten Diane.

- Mondd, neked teljesen elment a józan eszed?! Kifecseged Harrisnek a titkainkat?

- Ugyan, Perselus! Daviddel nincs semmi probléma. Ő a mi oldalunkon áll!

- És megkérdezhetem, hogy mitől vagy ebben ilyen biztos?!

- Tudom, mert ismerem! Ha elfelejtetted volna együtt voltunk egy darabig! – vetette fel gúnyosan a lány.

- Kösz, hogy emlékeztetsz rá! Már épp kezdtem volna elfelejtetni! – vágott vissza a tanár, miközben tovább indult a folyosón.

- Én megbízom benne. Te meg bízol bennem és…

- Honnan a fenéből veszed, hogy én megbízom bárkiben is? A Halálfalók soraiban eltöltött évek alatt egy dolgot nagyon is megtanultam: soha nem szabad senkiben megbízni! Ezt jobb, ha te is észben tartod!

- Hát itt vagytok! – hallották meg a hátuk mögött az ismerős hangot. Mindketten a hang irányába fordultak és a feléjük igyekvő Lupint pillantották meg. – Már mindenütt kerestelek titeket! Óh, már beszélő viszonyban vagytok! Az jó! – nézett mosolyogva a fekete hajú férfira és a szőke nőre.

- Mi az a rettentő fontos dolog, ami miatt égen – földön kerestél bennünket,  csak éppen a folyosón nem? – kérdezte gúnyosan Perselus, de amint meglátta Remus ijedt arcát inkább visszavonulót fújt.

- Valami baj van? – kérdezte aggódva Diane. - Zaklatottnak tűnsz!

- Te is zaklatottnak tűnnél, ha üldöznének!

- Ki a fene üldöz téged? – mosolyodott el Piton. – Talán egy troll?

- Rosszabb… Tonks! – válaszolta komolyan a szürketaláros férfi.

- Tonks üldöz… téged? – nevetett fel Diane. És erre már Perselus sem tudta visszafogni magát és tőle szokatlan módon együtt nevetett a lánnyal.

- Nevessetek csak! De ha te, Perselus , ha te lennél a helyemben én biztosan segítenék neked!

- Na, és mégis miben segítsek?

- Bújtass el! – javasolta Remus komolyan.

- Várjunk csak! Azt hiszem nem értettem jól! – kezdte Diane még mindig mosolyogva. – Te Tonks elől menekülsz? A mi Tonksunk elől?

- Igen. Pontosan!

- Hát – nevetett fel a lány, majd hirtelen elkomolyodott, meglátva barátja kétségbeesett arcát. – Te komolyan beszélsz! Perselus! Remus komolyan beszél! – fordult a mellette álló fekete taláros férfi felé.

- Én azt hittem, hogy… kedveled! – csatlakozott a beszélgetésbe a bájitaltan tanár.

- Igen. Egy bizonyos szintig… de egy bizonyos szint után… hát, már egy kicsit sok, ha érted mire gondolok! – válaszolta Lupin.

- Teljesen értem! – majd Diane kérdő pillantására gyorsan hozzátette. – Mármint… tudom, hogy… áh, teljesen mindegy!

Ebből úgysem tudok jól kijönni! – tette hozzá magában.

- Már jön is! – rémült meg a korán őszülő férfi. – Könyörgöm, ne mondjátok el, hogy erre láttatok! – és következő pillanatban már ott sem volt.

A léptek zaja egyre erősödött és a sarkon feltűnt egy kékhajú lány, amint egyenesen feléjük tart és mosolyogva megáll előttük.

- Nem láttátok Remust erre felé? – kérdezte Tonks. – Megígérte, hogy ma lejátszik velem egy parti varázslósakkot, de sehol sem találom. Egy idő óta az az érzésem, mintha szándékosan kerülne!

- Ugyan, biztosan tévedsz! – válaszolt barátságosan Diane. – Remus nem kerül senkit. Ő egy nagyon barátságos…

- Igen, igen tudom, de mindig, amikor meglát elmegy az ellenkező irányba, csakhogy ne kelljen találkoznia velem. Lehet, hogy azért van, mert a múltkor véletlenül tönkretettem a merengőjét?

- Tönkretette a merengőjét? – hitetlenkedett Piton. – Hogy lehet egy merengőt tönkretenni?

- Megbillent a szekrény és le… le…

- Leesett! – segítette ki a kissé zavarban lévő lányt a férfi.

- Igen. Véletlen volt az egész!

- Biztos a földrengés lehetett! – gúnyolódott Perselus. – Errefelé nagyon gyakoriak ebben az évszakban.

- Ami azt illeti mintha láttam volna ma Remust! – mosolygott a kékhajú lányra Diane és abba az irányba mutatott, ahol Lupin nem sokkal ezelőtt eltűnt. – Mintha arra ment volna!

- Tényleg? Jaj, de jó! Köszönöm! – hálálkodott Tonks és ő is elindult a férfi után.

Mikor kettesben maradtak, Diane mosolyogva ránézett a bájitaltan tanárra, de nem kapott cserébe mást csak egy szúrós pillantást.

- Most mi van?

- Miért mondtad el neki, hogy merre ment a holdugató?

- Annyira szerencsétlen ez a lány…

- Erről nem én tehetek!

 - Hadd legyen egy kicsit boldog! Remus meg szereti, ha vannak körülötte.

- Igen! biztosan ezért kérte, hogy ne mondjuk el Tonksnak, merre láttuk őt elmenni! – gúnyolódott a férfi.

- Ugyan. Te tényleg azért haragszol, mert elmondtam?

- Nem, nem azért haragszom! Hanem, mert nem én mondtam el! Szerettem volna látni Lupin arcát, amint megpillantja ezt a lányt! Egy hétig ezen röhöghettem volna! De hála neked, még erre megint várnom kell legalább negyven évet! Köszönöm!! – majd mint aki jól végezte a dolgát, faképnél hagyta az elképedt Dianet és egyenesen Dumbledore irodája felé vette az irányt.  

- Jöjjön csak, Perselus!  -hallotta az idős mágus hangját az ajtó másik oldaláról. Mindig is kíváncsi volt, honnan tudja ki kopogtat nála, aztán lerendezte annyival, hogy ő Dumbledore, mindent tud és kész. Rendkívül egyszerű magyarázat, de legalább nem kell annyit agyalnia rajta. Úgysem fejti meg soha!

A férfi engedelmeskedve a felszólításnak a következő pillanatban már az igazgató irodájában volt és az asztala előtt állt.

- Foglaljon helyet, fiam!

- Nem, köszönöm! – válaszolta a tanár. – Csak egy percre ugrottam be. Lenne egy kérdésem.

- És pedig? – kérdezte mosolyogva az idős mágus.

- Lehet, hogy faragatlannak tart, de én azért megkérdezem: Miért hívta ide Harrist?

- Egyáltalán nem faragatlan, fiatal barátom! És örömmel válaszolok is. Mr. Harris hosszú időt töltött külföldön és rendkívüli tapasztalatokra tett szert, amit véleményem szerint kamatoztatni tudnánk.

- Na ne! Engem nem tud átverni! Maga komolyan megbízik benne? – kérdezte csendesen a férfi. – Lehet, hogy rossz beidegződés, hogy mindenkire gyanakszom, de…

- Nézze, Perselus! – szakította félbe Dumbledore. – Őszintén szólva, nagyon örülnék, ha rajta tartaná a szemét! Megtenné?

- Természetesen, de…

- Nagyon köszönöm!

- Igen, de…

- Köszönöm, Perselus! Csak óvatosan!

A férfi bólintott, majd mikor már a folyosón volt, akkor kezdte végiggondolni, hogy mi zajlott le az imént az igazgató irodájában.

Ezek szerint ő sem bízik meg százszázalékosan Harrisben! – gondolta. – De akkor mi a fenének kellett ide hívnia? Teljesen mindegy! Egyetlen dologra kell koncentrálnia, és ez az a feladat, amivel Dumbledore megbízta őt, vagyis hogy figyelje Harrist! De hol a fenében lehet most?! Hát persze! – kapott a fejéhez hirtelen. – Hiszen Dianenal sétál valahol odakint! Remek! – gúnyolódott magában. – Ez az ökör David gondol egyet, visszajön és minden ott folytatódik, ahol húsz évvel ezelőtt abbamaradt! A felállás nem változott: a szőke hercegnő odakint andalog élete első nagy szerelmével, te meg olyan hülye vagy, édes öregem, hogy hagyod! – korholta le magát. – Mégis mit kéne tennem? Kövessem őket?! – szállt vitába saját magával. – Miért is ne?! Na, ne! Ez már azért sok! Nem vagy normális! – rázta meg a fejét. – Végül is ki a fenét érdekel! Teljesíted a feladatot, amivel Dumbledore megbízott! Kit érdekel Diane! Még hogy kit… engem, de nagyon! Na jó ebből elég! Egyszerre csak egy dologra koncentrálni! – figyelmeztette magát. – Aztán majd jöhet a szöszi!

Miután elrendezte magában a gondolatait elindult Harris keresésére. Nem volt nehéz dolga. Ismerte, mint a rossz pénzt! Sokszor látta diákkorukban az ablakból, mikor a fiú lányokkal andalgott a parkban, így tulajdonképpen nem volt nehéz megtalálni.

És valóban: David ott sétálgatott a szőke, karcsú lánnyal! Olyan közel hozzá, amennyire csak tudott. Éppen leültek az egyik padra, közel a tóhoz, így Perselusnak nem okozott komoly gondot elrejtőzni az egyik fa mögé és onnan hallgatni a beszélgetést.

Öregem, szánalmas vagy! – nevetett magán.-  Úgy viselkedsz, mint egy mugli magánnyomozó! – mosolygott magában, de jobbnak látta, ha inkább figyel! Hátha egy –két érdekes dolgot megtudhat.

- Diane! Nem is tudod, mennyire boldog vagyok, hogy ismét találkoztunk! – hallotta meg David hangját.

- Én is örülök! – válaszolta a lány.

- Szebb vagy mit eddig bármikor!

Kezdi már! – gondolta Piton, miközben csendben próbált közelebb jutni a párhoz, de jobbnak látta nem kockáztatni.

- De most tényleg! Olyan vagy mint egy angyal!

De olyan, ám! Egy valamiben legalább egyetértünk, Harris!

- Nagyon kedves vagy! Köszönöm! –válaszolt mosolyogva Diane. –Csakhogy…

- Csakhogy?

Csakhogy? – kérdezett vissza magában Perselus is és úgy helyezkedett, hogy pont rá látott a lányra és a férfira.

- Csakhogy köztünk már megszakadt az a kötelék, ami összekapcsolt bennünket!

- Hisz tudod miért mentem el!

- Tudom, David! De a problémák nem akkor kezdődtek kettőnk között.

- Hanem?

- A bálon! Nem kellett volna…

- Ugyan , miért nem?

- Mert nem és kész!

Mi van?! Mit nem kellett volna?! –rázta meg a fejét értetlenül a bájitaltan tanár.- Kialakítottak egy közös nyelvet vagy mi a fene van?

- Sajnálom! - hallotta a férfi szánakozó hangját. És a fa mögül látta, hogy az felemeli kezét és gyengéden Diane arcához közelit vele.

Ha hozzá mersz érni, letöröm a görbe karod!

Mosolyogva nyugtázta, hogy fenyegetését nem kell beváltania, mert mielőtt David keze a lány arcához ért volna, az felállt a padról és  fel-alá kezdett járkálni.

- Áh, értem! – szólat meg a barna hajú férfi. – Pitonról van szó, igaz?

Rólam?! Te hülye vagy, Harris! Vagy mégsem?

- Igen és… nem!

Na, ez szép, precíz válasz volt, csillagom! Ember legyen a talpán, aki érti ezt a nőt!

- Van valami köztetek? – hallotta David hangját és önkéntelenül is előrébb hajolt, hogy hallja a lány válaszát. Úgy érezte, menten kiugrik a szíve a helyéről, majd a következő pillanatban pedig azt, hogy gyomra öklömnyire zsugorodott a válaszra várva, ami nem sokat váratott magára.

- Nem! Nincs! –válaszolta határozottan a lány.

A fenébe! Hogy is várhattam bármi más választ! Majdnem hülyét csináltam magamból! – úgy érezte nincs itt több keresnivalója és a következő pillanatban már a kastély felé tartott, így nem hallhatta a beszélgetés folytatását.

- Egyenlőre nincs! – fejezte be Diane a mondatot.

- De szeretnéd, ha lenne, igaz?

- Én szeretném! Dehogy Ő szeretné-e, az teljesen más kérdés!

- Értem! – bólintott David. – Megértettem! De ha esetleg mégsem jön össze, akkor még van esélyem?

- Akkor van! – nevetett fel Diane. – De csak akkor!

- Értettem, kisasszony! Visszakísérhetem a kastélyba? – nyújtotta felé karját mosolyogva a férfi és együtt indultak vissza a Roxfort falai mögé.