HAT

VIGYÉL EL MESSZE-MESSZE

A Jade Sabre kilépett a hiperűrből, hogy a valós térben tegye meg a Coruscantra vezető út utolsó szakaszát. Egész úton Jaina irányította a hajót, ő számolta ki az ugrás koordinátáit, és irányította az egész procedúrát, miközben Mara csendesen pihent. És most, az út végére, Mara már annyira megbízott benne, hogy ráhagyta az egész hidat.

 Leia meg is lepődött, amikor belépett, és azt látta, hogy lánya kényelmesen ül a műszereknél, Mara pedig sehol. – Hol van a nagynénéd? – kérdezte.

 Jaina szélesen mosolyogva megfordult. – Azt mondta, fáradt.

 Leia leült a Jaina melletti székbe. – Mennyi idő, amíg elérjük Coruscantot? – kérdezte.

- Két óra. – felelte Jaina. – Mara azt mondta, korán hozzam ki a hajót a hipertérből, mert Coruscant körül mindig nagy a forgalom. Azt kérte, hogy ébresszem fel, mielőtt megérkezünk.

 Leia bólintott, és hátradőlt székében. Ő is fáradt volt – belefáradt mindenbe. Az elmúlt évek során szinte minden hivatalos posztjáról lemondott, és mégis újra és újra belekeveredett a politikai játszmák közepébe, gyakran emlékeztették őt, vagy ő emlékeztette saját magát, hogy életek milliói múlhatnak tevékenységén. Leiát az egyik legkiválóbb diplomatának tartották az Új Köztársaságban, az a személy, akinek hírneve, tárgyalási képességei és az empátiája a legsúlyosabb krízishelyzetekben tudja megoldani a problémákat.

 Lehunyta szemeit, és savanyúan elmosolyodott. Képességeivel és hírnevével abszolút nem ment semmire, hogy segítsen a Rhommamool-Osarian konfliktusban. A rhommamooliak panaszai közül több jogos volt, és megállta a helyét. Az osariaiak sokkal jobban éltek, mint ikerbolygójuk lakói, és köztudott volt, mennyire lenézik a rhommamooliakat. Most azonban a panaszok egyfajta vallási fanatizmusba és követelésekbe csaptak át, és a munkássztrájk helyett egyfajta keresztes hadjárat fenyegetett.

 És ez a fenyegetés igen komoly és valós volt. Leia végre megértette, hogy diplomataként eltöltött hosszú évei alatt aligha találkozott egy olyan kaliberű emberrel, mint Nom Anor. A férfi hajlandó lett volna belevágni egy háborúba, amit nem nyerhetnek meg. A katasztrófális találkozó után Leia még nem adta fel a dolgot, többször is hívta őt a Mediatorról, és mindegyik hívást fogadta is.

 Többnyire csak azért, hogy udvariasan, vagy kevésbé udvarisan közölje vele, hogy nincs ideje beszélni vele.

 Ezekkel a bosszantó gondolatokkal a fejében aludt el.

- Ejha. – füttyentett Jaina, és Leia szemei felpattantak, attól tartván, hogy megint valami baj lehet.

- Mi az? – kérdezte feszülten.

- Mon Calamari cirkáló. – felelte Jaina a képernyő bal oldala felé mutatva. Másik kezével egy apró mozdulatot tett, és a kép ráközelített a valóban gyönyörű hajóra.

 Látványos volt, azt el kellett ismerni. Mint minden Mon Calamari hajó, ez is egyedi volt, egy mestermunka. Csillogó-villogó, és halálos. Ez volt a legnagyobb hajó, amelyet valaha is készítettek az óceánborította világ lakói, csaknem kétszer akkora volt, mint Ackdool csatacirkálója, ami Osarian és Rhommamool között tartotta a frontot, az első Star Defender-osztályú hajó, amely az Új Köztársaság flottája számára készült.

- A Viscount.- jegyezte meg Leia. – Csak pár hete adták át, valószínűleg próbarepülésen van.

- Ejha. – Jaina ismét elfüttyentette magát, barna szemei ragyogtak.

 Leia halkan nevetett magában. Mikor először hallotta Jainát, rögtön azt hitte, baj van, és azért aggódott, hogy Jaina nem tudja majd megoldani. Kicsit megrótta magát bizalmatlanságáért, és egy pillanatig már azt gondolta, hogy milyen borzalmas anya is ő, így alábecsüli a lány képességeit.

 Nem, nem lány. Fiatal nő. – emlékeztette magát ismét Leia.

 Amikor először belépett ide, a rhommamooli katasztrófáról szóló jelentés megírása után, a szíve kihagyott egy pillanatra, mikor meglátta, hogy Jaina egyedül van. De Mara, a kiváló pilóta, és felelősségteljes nő teljesen nyugodtan bízta rá Jainára a hajót.

 Miért nem tudott Leia is így megbízni a lányában?

 Figyelmesen nézte Jainát, mozdulatainak biztosságát, higgadt arckifejezését…

- Meddig tart még? – kérdezte.

Jaina vállat vont. – Több, mint egy órát aludtál. – mondta. – Talán még fél óra, attól függően, hogy milyen pályán szállhatunk le.

- Megyek, felkeltem Marát. – szólt Leia, lassan feltápászkodott, és kinyújtoztatta magából az álom utolsó maradványait is.

- Hagyhatod aludni. – javasolta Jaina. – Le tudom vinni a Jade Sabre-t.

 Leia átgondolta ezt egy pillanat erejéig. Igen, tudta, hogy Jaina gond nélkül le tudná tenni a hajót, és Leia is tapasztalt pilóta volt, aki tudott volna segíteni neki, ha szükség lett volna rá. Marának pedig szüksége volt a pihenésre. Már majdnem beleegyezett.

 De csak majdnem – és megint elkezdhette megróni magát azért, mert rossz anyának érezte magát.

- Ez Mara hajója. – mondta végül. – Ha nélküle szállnánk le, megsértődne. Tudod, mennyire figyel erre.

 Leia örült annak, hogy az etikett kódexe kisegítette a nehéz helyzetből. Elmosolyodott, és megveregette Jaina vállát. – De tudom, hogy olyan simán le tudnád tenni, hogy Mara még csak meg sem rezdülne az ágyában. – szólt, majd rákacsintott lányára, mikor a fiatal nő felnézett rá.

 Jaina ettől már végre elmosolyodott. Leia ismét megveregette a vállát, majd elhagyta a hidat, Mara szobája felé indulva.

 Megállt az ajtó előtt, és már éppen kopogni akart, amikor egy halk neszre lett figyelmes, ami belülről jött. Leia fülét az ajtójra tapasztottal, és hallgatózott.

 Néha egy-egy szipogás hangját hallotta, és rájött, hogy Mara sír.

- Mara? – kérdezte lágyan, és bekopogott az ajtón.

 Nem jött válasz. Leia végül rácsapott a nyitógombra, és hagyta, hogy az ajtó kitáruljon. Mara az ágyán ült, háttal Leiának, vállai még enyhén remegtek, mintha épphogy sikerült volna visszanyernie érzelmei feletti uralmát.

- Jól vagy? – kérdezte Leia. Mara bólintott.

 Leia lassan odament hozzá, leült mellé az ágyáról, és egyik karját átvetette Mara vállán, amint meglátta szemei mellett a könnyek árulkodó nyomait.

- Mi történt? – kérdezte lágyan.

 Mara kihúzta magát ültében, mély levegőt vett, és végül kipréselt magából egy mosolyt. – Semmi. – felelte.

 Leia szkeptikusan nézett vissza rá.

- Csak egy álom volt. – magyarázta Mara. – És amikor felébredtem, olyan ostobán éreztem magam.

- El akarod mondani?

 Mara vállat vont.

 Leia várt még egy pillanatot, de a másik nő nem mondott többet. – Közeledünk Coruscanthoz. – mondta végül. – Akarod, hogy én segítsek Jainának levinni a hajót?

- Én is meg tudom csinálni. – biztosította Mara. Felállt, és lassan az ajtó felé indult, de olyan mereven mozgott, hogy Leiának egyáltalán nem tetszett, amit látott. Felugrott, és megragadta Mara karját, hogy segítsen neki.

- Csak egy elég kitekert pozícióban aludtam. – próbálta megmagyarázni Mara, de Leia ezt nem vette be. Udvariasan és szelíden ugyan, de visszanyomta sógornőjét az ágyára.

- Ez nem attól van, hogy rosszul aludtál. – mondta. – Hanem a betegségtől, nem igaz?

 Mara felnézett rá, de ezúttal vissza tudta nyelni könnyeit. – Igen. – ismerte be. – Nemrég megint előjött.

 Leia felsóhajtott, és megcsóválta fejét, miközben azt kívánta, bárcsak tehetne valamit – akármit -, hogy segítsen sógornőjének, és drága barátnőjének.

- Te mondtad, hogy elég gyakran előjön. – szólt. – Valami más volt ezúttal?

 Mara nem nézett rá.

- El kell mondanod nekem. – mondta Leia, keményebben, mint ahogy akarta, és amikor Mara visszanézett rá, látta, hogy bár a nő nem dühös, de eléggé hitetlenkedve vette tudomásul Leia mondatát. Végül is, miért kellett volna Marának elmondania neki a baját. Nem tehetett semmit, hogy segítsen neki. Mindenki más, aki megfertőződött, könyörgött már a doktoroknak, az Új Köztársaság legjobb orvosainak, hogy segítsenek nekik, leírták a fájdalmat, a betegséget teljesen pontosan. Mindhiába. Meghaltak. Vagy aki még életben volt, az meg fog halni.

- Ne haragudj. – mondta végül Leia, elhessegetvén a nyomasztó gondolatokat. – Nem kell elmondanod nekem semmit, ha nem akarod. – előrehajolt, és egy puszit nyomott Mara arcára, majd felállt, és a kezét nyújtotta Marának.

 Sógornője elfogadta azt, de ahelyett, hogy ő is felállt volna, Leiát húzta vissza maga mellé az ágy szélére. Aztán hosszan és keményen Leia szemeibe nézett. – Most a méhemet támadta meg. – mondta.

 Leia kérdően nézett a nőre.

- A betegség. – magyarázta Mara. – Ismét megtámadott, amíg aludtam, és most a méhem volt a góc.

 Leia szemei tágra nyíltak az aggodalomtól. – Le tudtad győzni?

 Mara bólintott, és halványan elmosolyodott. – Még nem fog megölni. – mondta, és nevetett egy sort, de erőltetett kis nevetés volt ez.

 Leia is bólintott, és be kellett vallania magának, hogy csodálta sógornőjét erejéért, higgadtságáért. Minden alkalommal, amikor a betegség felütötte valahol a fejét, Mara magába gyűjtötte az Erőt, oda fókuszálta, ahová kellett, és minden alkalommal legyőzte. – De most nehezebb volt. – jegyezte meg Leia. – Nem igaz? – Úgy gondolta, már tudja, miért sírt, rá nem jellemző módon Mara.

 A nő megrázta a fejét. – Volt már rosszabb is. – felelte.

- Akkor mi a baj? – kérdezte Leia.

 Mara még egy mély lélegzetet vett. – A méhem. – mondta keserűen.

 És akkor Leia végre megértette. – Attól félsz, hogy nem lehet gyereked.

- Már nem vagyok olyan fiatal. – mosolyodott el keserűen Mara.

 Ez igaz volt, Mara Leiához és Luke-hoz hasonlóan már negyvenes éveiben járt, de a betegségét leszámítva erős és egészséges volt. Leia most már jobban megértette a nő reakcióját, tekintve, hogy hol támadta meg a betegség, és mit fenyegetett ezáltal.

- Amikor feleségül mentem a bátyádhoz, arról beszélgettünk, hogy gyerekeink lesznek. – magyarázta Mara. – Látta felnőni a te három gyerekedet, és mi is szerettünk volna egy sajátot, jobban mintsem bármi mast.

- Sikerülni fog, meglátod. – mondta barátságosan Leia.

- Talán. – felelte Mara. – De ki tudja, Leia? Kezdek belefáradni a harcba, és ez a betegség nem akarja feladni.

- De nem is tudott teret hódítani magának. – emlékeztette barátnőjét Leia.

- És még nem is adtam fel. – biztosította őt Mara. – De most nem lehetnek gyerekeim. Nem tudom, lehet, hogy átadnám nekik ezt a betegséget, vagy még bennem megölné őket. És ki tudja, mikor lesz ennek vége? Vagy hogy nem okozott-e már eddig is épp elég bajt, ahhoz, hogy ne tudjam megtenni?

 Leia akart mondani valami biztatót, de a torkában ragadtak a szavak. Nem tudott vitatkozni Mara nyers logikájával. A másik nő vállára tette a kezét. – A remény hal meg utoljára. – mondta. – Azt kell megtartanod magadban.

 Mara ismét kipréselt magából egy mosolyt. – Meg fogom. – ígérte. – És egyébként is, most Jaina van a szárnyaim alatt, és az is majdnem olyan jó.

 Egy apró villanás, ami keresztülsuhant Leia arcán, elárulta a nőt.

- Mi az? – kérdezte Mara aggódva.

 Leia hangosan elnevette magát.

- Mi van?

- Néha annyira irigyellek téged és Jainát. – ismerte be Leia mosolyogva. – Látom a köteléket közöttetek, és boldog vagyok, hogy Jaina egy ilyen barátra és mentorra lelt, mint te. Ez csodás, és borzasztó érzés is egyben. Amikor látom, hogy együtt dolgoztok, oda akarok rohanni, és egyszerre megölelni és megfojtani titeket!

 Mara arckifejezése aggodalomról árulkodott, egészen addig, amíg Leia szorosan magához nem ölelte. – Le fogod győzni ezt. – mondta. – Tudom. És lesznek gyerekeid is, és talán nem sokkal utánad, Jainának is meglesz a sajátja. – kicsit hátrébb húzódott. – Milyen vicces lesz. – mosolygott. – Szépen összejövünk hárman, és történeteket mesélünk, miközben Luke rohangál mindegyik gyerek után.

 Ez volt a legmegfelelőbb mondat ide. Mara halványan elmosolyodott, és ez a mosoly most őszintének tűnt. Zöld szemeiben pedig a remény lángja villant fel.

 De Leia tudta, és be kellett ismernie magának, miközben a hajó hídja felé tartottak, hogy ez még csalfa reménynek bizonyulhat, és ahogy elképzelte, hogy ő és Jaina Maráról mesélnek majd lánya gyerekeinek… majdnem könnyekben tort ki a gondolatra.

 De csak majdnem, visszafogta magát. Ezt kellett tennie – mindannyijuknak ezt kellett tenniük. Mara érdekében.