18. fejezet

Láss, ne csak nézz!

Mégis mi a jó fene volt ez az egész? – dühöngött magában Piton, amint becsapta maga mögött szobája ajtaját. Talárját ledobta a legközelebbi székre és  ő pedig levetette magát az ágyra. Csak feküdt ott mozdulatlanul percekig és egyfolytában azon törte a fejét, hogy mi is történt az imént a gyengélkedőn.

Hiszen olyan egyértelműnek tűnt minden. Én megcsókoltam, ő meg visszacsókolt, ráadásul nem is akárhogy! – gondolta.

Az megint más kérdés, hogy akkor, ott nem volt jelen az az idióta Harris! Úgy tűnik megint megelőztek, öregem! Alulmaradtál. Ismét! –sóhajtott fel.

A napnál is világosabb, hogy Dianenak David kell! Máskülönben nem őt küldte volna ki a kórteremből!

Bárhogy is van, egy a lényeg és ebből jobb, ha örökre megtanulod a leckét: soha ne add ki magad annyira, hogy azt mások kihasználhassák! – szólalt meg benne egy halk hangocska.

Teljesen igaz! –ült fel a bájitaltan tanár, igazat adva önmagának.  –Hülyén viselkedtem! Hogy is képzelhettem, hogy Diane és én… Ez már halva született érzés és ötlet volt az elejétől kezdve. De ettől a perctől fogva már nem érdekel semmi, ami ezzel a nővel kapcsolatos! – határozta el magában.  –Semmi!

Lassan teltek a napok a Roxfort falai között. Egyik a másik után, anélkül, hogy Perselus akár csak egy percre is találkozott volna Dianenal. Távolról látta ugyan a folyosón, ahogy egyik óráról a másikra igyekszik, de csak messziről. Soha nem ment oda hozzá, nem beszéltek egymással. Csak távolról nézte a szőke nőt, aki után már napok óta úgy sóvárog, mint szomjas vándor a sivatagban egy korty víz után.

Hiányzott neki. Hiányzott a mosolya, hiányzott a gyönyörű arca. Hiányzott az egész lány, úgy ahogy volt! Nincs ezen mit tagadni! Reménytelenül szerelmes  és bármennyire is próbált ezen a helyzeten változtatni, nem sikerült!

- Azt hiszem, valami nincs rendben vele! – mondta Lupin a parkban sétálgatva egyik oldalán Tonkssal, a másikon Dianenal.

- Nekem mondod?! – válaszolt a szőke hajú nő. – Pedig azt hittem, minden rendben lesz köztünk. De amióta összekaptak Daviddel, nem is láttam.

- Lehet, hogy rosszul látom a helyzetet – kezdte a barna rasztahajjal ékeskedő Tonks. – De talán pont attól borult ki annyira.

- A veszekedéstől?

- Dehogy! Azt mondtad, hogy megkérted, menjen ki a kórteremből!

- Ettől borult ki? – hitetlenkedett Remus. – Perselus nem olyan, hogy ilyen semmiség miatt felkapja a vizet! Ismerem, még Harry sem tudja felhúzni annyira, hogy ne tegye túl magát az ügyön maximum tíz perc alatt. És itt Dianeról van szó!

- Hát éppen ez az! Nem értitek? – kérdezte a lány, majd mikor látta, hogy a szőke nő és Lupin is értetlenül néz rá, folytatta. – Diane, azt mondtad, hogy úgy érezted kezd valami kialakulni köztetek. Igaz?

A kék szemű lány bólintott.

- Hát ez az!

- Mi? – kérdezte két társa egyszerre.

- Először én sem értettem miért Perselust küldted ki a gyengélkedőről és miért nem Davidet! De most már értem!

- Jó neked! Én egy szót sem értek az egészből! – rázta meg a fejét a korán őszülő férfi, majd Diane felé fordult. – Te érted?

- Nem. Még nem igazán. De rajta vagyok az ügyön! Folytasd!

- Azért Perselust küldted ki – folytatta Tonks. – Mert tudtad, hogy ő sokkal jobban forgatja a pálcát, mint David, viszont a te Harris barátodnak nem éppen erőssége a sportszerűség. Egyszerűen nem akartad, hogy bármelyikőjüknek baja essen,  igaz?

- Hát persze! De ezt már mondtam! – válaszolta türelmetlenül a lány.

- Én már értem! – mosolyodott el Lupin.

- Jó neked! Én még mindig nem, de úgy tűnik, ez most nem fontos.

- Figyelj! – kezdte a férfi és karon fogta Dianet. – Ezt úgysem fogod elhinni! Kérlek, drágám, hadd én mondjam ki! – intette csendre az éppen megszólalni készülő Tonksot. – Perselus féltékeny!

Diane néma csendben állt és várta a folytatást, majd mikor észrevette, hogy hiába, felnevetett.

- Nem! Az nem létezik!

- Dehogynem! – kiáltott fellelkesülve a rasztahajú lány. – Perselus szeret téged! Megőrül érted!

- Ezt meg honnan veszed?!

- Ő mondta!

- Rosszul hallottam – rázta meg a fejét Diane. – Mit csinált?!

- Igen… mit csinált?! – fordul most már Lupin is Tonks felé kérdő tekintettel.

- Mondom, hogy ő mondta!

- Neked. Perselus. A mi Perselusunk – hitetlenkedett tovább Diane.

- Miért nem neki mondta? – mutatott a szőke lányra Remus. Nagyon rossz lett volna bevallani, hogy ismét egy árva szót nem ért az egészből.

- Igen… miért nem velem beszéli meg? Végül is… valahol mégis csak rólam van szó! Tényleg ezt mondta?

- Hát azt így konkrétan nem mondanám… - tétovázott a nő és a távolba nézett.

- Akkor?

- Figyelj! Elmondom mi történt. Kicsit összezördültünk Remussal és ez a drága ember Perselust kérte meg arra, hogy beszéljen velem. És csodák csodájára megtette. Amikor arról volt szó, hogy esetleg más férfiba vagy szerelmes…

- Héhéhé! Lassabban! Miért kéne nekem másba szerelmesnek lennem?

- Mert én egy kicsit összekavartam a dolgokat. De csak egy picit.

- És mégis ki…

Tonks ránézett a csendben mellette álldogáló Lupinra és Dianenak mosolyra szaladt a szája.

- Remus? Én és Remus? Hát… ezt tényleg alaposan megkeverted!

- Kösz szépen! Ez jól esett…- felelte tetetett sértődöttséggel Lupin.

- Nem ez a lényeg, hanem az, hogy mikor szóba került, hogy esetleg más az, akit kedvelsz, akkor hirtelen elsápadt és nagyon megijedt! És ne mondd, hogy nem lehet, mert ezt még a vak is észrevette volna! Érted már? Szeret téged és te is őt!

- Egyszerű félreértés van köztetek! –mosolygott a férfi. Örült, hogy megint fel tudta venni a fonalat. – Ő azt hiszi, hogy te Davidet kedveld, amiért őt küldted ki helyette!

- Te jóságos ég!- ámult el Diane. – Ez… hihetetlen!

- De igaz! És a legjobb, amit tehetsz, hogy beszélsz vele! Most!

- Nem lehet! Órám lesz tíz percen belül!

- Akkor minél hamarabb megteszed!

- Igen. Így fogok tenni! – mosolygott a lány, majd hirtelen elindult a kastély bejárata felé. – De már így is késében vagyok! Még elő kell keresnem a jegyzeteimet. Köszönöm! – azzal eltűnt a hatalmas ajtó mögött.

Piton a Roxfortban talán semmit nem utált jobban a dupla bájitaltannál a hatodéves griffendélesekkel! A Harry elleni tömény utálatát már csak Longbottom bénázása tehette tökéletesebbé. Nem volt ez másként ma sem.

A bájitaltan terem előtt várakozó mardekárosok és griffendélesek szokás szerint ott szapulták egymást, ahol érték.

Perselus normális esetben szétcsapott volna közöttük, de ma nem volt kedve semmihez. Sőt, ha jobban meggondolja, már rég nincs kedve semmihez az égadta világon. És tudta, hogy ezt kinek köszönheti. Annak a szőke nőnek, aki néhány nappal ezelőtt még úgy simult a karjaiba, mintha odateremtették volna! Mióta számára egyértelművé vált, hogy Diane ismét hülyét csinált belőle, az összes életkedve elszállt. Még az a kicsi is , ami volt!

Beterelte a társaságot a terembe, felvázolta az óra menetét és a hozzávalókat a táblára, majd beült az asztala mögé és nézte a szenvedő arcokat, amint az adott bájital készítése váltott ki a diákokból.

Tudta, hogy nem tudják elkészíteni a nedűt, hiszen ez csak jövő évi anyag, de legalább addig sem kell beszélnie. Nyugodtan üldögélhet óra végig, aztán kilencven perc elteltével majd jól kiordítja magát, hogy ilyen tehetségtelen bandát még életében nem látott, bevágja maga mögött az ajtót és megy a dolgára! Hagyják őt békén! Az utóbbi időben éppen elég nehéz neki még lélegeznie is a kastély falai között, nem hogy még ezekkel a totálisan béna, szerencsétlenekkel is szenvedni.

Az óra végeztével tehát szokásához híven jól kikiabálta magát és már ment is amerre a lába vitte. Jelen esetben a szobája felé, hogy elkészítse végre Voldemortnak a bájitalt, amit kért tőle. Rosszul esett még belegondolni is abba, hogy holnap vissza kell térnie a halálfalók közé. Hiszen letelt a Nagyúr által adott határidő.

 Belépett a szobájába, talárját, ahogy szokta ledobta a legközelebbi székre. Mivel ma már nem volt több órája és nem is szándékozott kimozdulni a helyiségből, ezt megtehette. Egyetlen dologra próbált koncentrálni: hogy sikerüljön minél jobban elkészíteni azt a bájital utánzatot, aminek eredetijét Voldemort megrendelte tőle.

Diane éppen a Nagyterembe készült, hogy megvacsorázzon. Remélte, hogy találkozik majd Perselussal és nyugodtan meg tudják beszélni a problémáikat. De ha azt nem is, legalább láthatná néhány percre. Már nagyon hiányzott neki a férfi látványa. És nem csak az…

Amikor azonban átlépte a Nagyterem ajtaját, csalódottan vette észre, hogy a bájitaltan tanár nem ül a tanári asztalnál.

Lupin viszont lelkesen integet felé a mellette álló üres székre mutatva. A nő mosolyogva foglalt helyet a számára fenntartott helyen, az igazgató és Remus között.

- Na, mi a helyzet? – kérdezte a lány felé fordulva a korán őszülő férfi, akinek tányérján csak úgy tornyosult az étel.

- Éhes vagy, Remus? – mosolygott Diane Lupinra, mikor meglátta az ételhegyet.

- Ma telihold lesz. Ilyenkor kicsit éhesebb vagyok, mint az általában lenni szokott. Tudod, felkészülök a nagy bolyongásra meg hasonlók! – válaszolta vigyorogva.

- Értem. Bár bevallom, ilyennek még nem láttalak.

- Ilyen éhesnek? Őszintén még velem sem fordult elő hasonló, de Perselus farkasölő főzete újabban ezt hozza ki belőlem! Apropó, Perselus…

- Nem még nem beszéltem vele! – fejezte be barátja gondolatát a lány.

- És miért nem? – kérdezte a férfi a krumplipürét kanalazva.

- Nem volt időm rá.

- Értem! Hát, akkor ma este lesz időd, nem? Vacsi után mondjuk…

- Remus, ez nem olyan egyszerű…

- Miért nem? – szakította félbe a lány. – Ő szeret, te szereted. Mi kell még? – intett felé hadonászva a csirkecombbal. – Bocsi!

- Hogy mi kell?! Egy jó nagy adag bátorság! Az kell! De nagyon!

- Beijedtél?

- Mondja ezt Mr. Rejtsetek el Tonks elől? – szemtelenkedett Diane. – Nem arról van szó, hogy beijedtem, csak mi van akkor, ha tévedünk?

- Semmi! Lesz egy rossz éjszakád, aztán kész! Az év végén úgyis visszamész Londonba, nem? – majd hirtelen elhallgatott. Megdöbbent saját őszinteségén. – Bocsi! Nem tudom mi ütött belém! A farkasvér, tudod…

- Nem tudom, hogy van-e értelme egyáltalán ennek az egésznek. Pont azért, amit te mondtál!

- London miatt? – kérdezett vissza a desszertet majszolva a férfi.

- Igen, többek között azért is…

- Ha igaz, amit gondolok – és nem látom be miért nem lenne igaz –akkor nem kell félbeszakadnia a kapcsolatotoknak London miatt….

- Remus! Szerintem, ebbe nem menjünk bele! – állította le barátját a nő. – Nem beszélek vele és kész!

- Ahogy akarod! – bólintott Lupin. – Akkor majd én!

- Mi?! Ne merd megtenni! Maradj ki ebből! Ehhez semmi közöd! – ugrott fel a székről Diane.

- Ülj már vissza! Csak úgy mondtam, na! – fogta meg a lány karját és visszahúzta a helyére. – De komolyan mondom: beszélj vele! Nem veszithesz semmit! Viszont, ha kiderül, hogy nekem volt igazam és nem beszélsz vele…

- Rendben – sóhajtott megadóan Diane. – Holnap beszélek vele! Megígérem! De most megyek, mert mindjárt leragad a szemem. – állt fel az asztaltól.

- Menj csak! Én még egy kicsit maradok! Amíg van, mit enni! – nyúlt az újabb tál csirke után a férfi.

Diane rámosolyogott és elhagyta a Nagytermet. Gondolatiba merülve haladt végig a folyosón. Egyfolytában azon morfondírozott, hogy miért lenne érdemes beszélnie Perselussal. Mi van, akkor, ha Remus valóban rosszul látta a helyzetet? És mi van, ha mégsem?

Miért éri meg beszélni a férfival, aki, ha érezne iránta valamit, felkereste volna az elmúlt néhány napban. Ennek semmi értelme!  -szögezte le magában a lány, majd mikor felnézett, hogy lássa az épület mely részében jár, teljesen ledöbbent.

Nem máshol ácsorgott, mint Perselus ajtaja előtt. Mi ez, ha nem egy jel?

Őrület! – gondolta magában. – Itt állok annak a férfinak az ajtaja előtt, aki a legfontosabb számomra, de gőzöm sincs arról, hogy kerültem ide! Ha már itt vagyok, akkor mégis csak meg kéne próbálni! – emelte fel kezét, hogy bekopogjon, de aztán hirtelen visszarántotta. – Nem vagyok normális! Bár, szinte teljesen mindegy, hogy holnap beszélek-e vele vagy ma este! Jobb lenne minél hamarabb túl esni a dolgon! Gyerünk kislány, szedd össze magad! – biztatta magát. – Most vagy, soha!

És megtette! Bekopogott a férfi ajtaján.

Perselus éppen az egyik legfontosabb hozzávalót adagolta a bájitalhoz, mikor meghallotta a kopogást. Gondolatban ezer és ezer szitkot szórt arra, aki megzavarta az utolsó csepp pontos hozzáadásában. Gyorsan elvégezte ezt a műveletet is és az ajtóhoz lépett.

- Diane!

- Helló! – mosolygott zavartan a lány. Már éppen menni készült, amikor az ajtó kinyílt.

- Mit keresel itt? Talán megint eltévedtél? – kérdezte gúnyosan a férfi.

- Nem! Nem… Beszélhetnénk?

- Most nem igazán alk…

- Kérlek! Nagyon fontos lenne!

Perselus soha nem tudott ellenállni, ha ez a lány kérte. Még most sem, amikor pedig borzasztóan haragudott rá! Elállt az ajtóból és beljebb engedte Dianet.

- Szóval, miről lenne szó?  -kérdezte a férfi, melle előtt összefont karokkal.

- Nem olyan fontos, látom zavarlak! – válaszolta, mikor megpillantotta a sarokban a fortyogó üstöt és a pálcát a levegőben, ami keverte az üst tartalmát. Már fordult is, hogy kimegy az ajtón, de a férfi nem hagyta.

- Az előbb azt mondtad fontos! Akkor kezdj hozzá!

A bájitaltan tanár maga sem tudta miért marasztalja a nőt, de jól esett neki, hogy újra láthatja. Végre!

- Csak kettőnkről szerettem volna…

- Kettőnkről.

- Igen. Mert úgy veszem észre, hogy az utóbbi időben kerülsz engem! Szeretném tudni, miért?

- Ha nem tudod, akkor nekünk nincs miről beszélnünk! – fordult el Dianetól Piton és az üsthöz lépett, majd leállította a pálcát a levegőben.

Még hogy nem tudom! – gondolta a nő. – Dehogynem, csak tőled szeretném hallani.

- Én azt hittem… - mondta ki Diane hangosan.

- Mégis mit? Mit hittél? – szakította félbe ingerülten Perselus a lányt. – Na?

- Azt, hogy van köztünk valami.

- Hát rosszul hitted! Nagyon rosszul hitted! Menj csak Davidhez, majd ő megvigasztal!

- Fogalmam sincs, hogy a fenébe kerül ide megint David! De…

- Nem tudod?! – sziszegte a férfi. Majd mikor látta, hogy az első könnycseppek megindulnak a csinos arcon, úgy érezte, a szíve szakad meg. De erős akart maradni. – Lehet, hogy a többi férfit meghatják a könnyeid, de engem nem! És kimondom, amire csak az utóbbi napokban jöttem rá! Nálad önzőbb és önfejűbb nőt még nem hordott hátán a Föld! – kiabált. – Te vagy a leg… Tudod mi vagy?! Egy… egy…

- Egy önző dög? – fejezte be a férfi mondatát a lány. – Miért is vagyok önző, Perselus?! Csak egy dolgot mondj, amivel többet fogalakoztam, mint velünk, amióta visszatértem a Roxfortba. Csak egyet mondj! – kiabált már Diane is, de könnyei még mindig potyogtak. Tudta miért jött, de a férfi olyan rettenetesen megbántotta, hogy már nem számított semmi.

Perselus nem szólt egy szót sem, csak nézte a vele szemben álló nőt és úgy érezte, ha nem öleli magához és nem csókolja meg rögtön, menten megőrül. De nem tette! Szentül meg volt róla győződve, hogy neki van igaza! Még akkor is, ha eleinte csak meg akarta bántani ezt a kedves, szőke teremtést. Teljesen sikerült meggyőznie magát igazáról és nem volt hajlandó tágítani felőle.

- Igazad volt! – fejezte be Diane a mondatot. –  Soha nem volt köztünk semmi! Csak a falak, amiket magad köré húztál! – és kezét a kilincsre helyezte, hogy végre kimehessen ebből az átkozott szobából. A férfi azonban elkapta a karját és maga felé fordította a lányt.

- Innen, addig nem mész ki, míg meg nem mondod, miért David?

- Hagyd már Davidet! És hagyj engem is! El akarok menni! – válaszolta csendesen, lehajtott fejjel a szőke nő.  –Eressz, kérlek!

- Nem! – rázta meg a fejét a férfi és még erősebben szorította a lány karjait... – Nem mész innen sehova, míg el nem mondod, hogy mi a fenét képzeltél magadról, amikor az egyik percben még engem csókoltál a másikban meg kiküldesz a gyengélkedőről?! Engem és nem Davidet?! – kiabálta Perselus önmagából kikelve.

- Nem akartam, hogy bajod legyen! – kiabált most már Diane is. – Nem, akartam, hogy bármi bajod essen!

- Mégis… miért érdekel téged, hogy mi van velem?! – ordította tovább a férfi.

- Mert szeretlek, te idióta! – kiáltotta végül a nő.

Hirtelen csend ereszkedett a szobára. Perselus megkövülten állt Dianenal szemben. Próbálta felfogni az imént elhangzottakat. Álmában sem merte volna elhinni, hogy valaki egyszer azt fogja neki mondani: Szereti! És főleg ez a lány, akiről húsz éve álmodik…

A férfi csak nézte a vele szemben álló nőt. Látta, ahogy könnyei ismét megállíthatatlanul potyogni kezdtek és legördültek a gyönyörű arcon.

Mondani szeretett volna valami, de semmi értelmes nem jutott az eszébe! Az a néhány szó teljesen letaglózta.

- Megkaptad, amit akartál! – hallotta meg a lány hangját. – Most már elmehetek? – és keze ismét a kilincsen volt. Perselus azonban elé állt és nem engedte, hogy kilépjen az ajtón.

- Eressz! Könyörgöm! – kérlelte kétségbeesetten a nő, de nem nézett a szemébe. – Perselus, kérlek! Ennyi elég volt!

- Nem. Nem mész innen sehová! – válaszolta halkan a férfi. – Nem hagyom, hogy ismét kisétálj az életemből! – majd mutatóujjával a lány álla alá nyúlt és felemelte fejét, egyenesen a kék szemekbe nézve. – Ne hagyj el megint, kérlek!

Ahogy ezt kimondta, úgy érezte, mintha egy gát szakadt volna át a lelkében.

Két keze közé fogta Diane arcát és lassan, gyengéden megcsókolta. Érezte a könnyek sós izét, de nem törődött vele! Nem törődött semmivel! Csak ők számítottak! Ők ketten!

Attól félt, menten eszét veszti, amikor megérezte a lány ölelő karjait a nyaka körül és azt amikor az apró kezek a hátát kezdték simogatni.

Perselus olyan gyengéden csókolta és ölelte, amennyire csak képes volt rá az adott helyzetben, mégis úgy érezte, szétroppantja a karcsú teremtést. Keze lassan lefelé haladt a nő testén és bekíváncsiskodott a vékony blúz alá, majd lassan kigombolta és lesimogatta róla.

Diane  amint megérezte a férfi érintését, rögtön elfogta a vágy. Tudta, hogy semmit nem akart még így életében, mint most. Perselust akarta! Minden egyes porcikája utána kívánkozott attól a pillanattól fogva, mióta ismét átlépte a Roxfort kapuját.

A lány sem volt rest! Megpróbálta megszabadítani a férfit ingjétől és mikor sikerült neki, az övcsatját kezdte megoldani, de egy pillanatra sem szakadva el a szájától.

Perselus nem bírta tovább. Úgy érezte majd’ szétfeszíti a vágy. Szíve olyan hevesen vert, mint még soha. Most akarja ezt a nőt! Nem öt perc múlva, hanem most rögtön! És ha azonnal nem tesz valamit, abba beleőrül.

Gyengéden felkapta Dianet és az ágyhoz vitte, majd a párnahalom közé fektette. Bal kezével a tarkóját  fogta, jobbjával a haját simította ki arcából. Csókolta az arcát és a nyakát, majd egyre lejjebb haladt. Végül egy ügyes mozdulattal szinte levarázsolta a lány melltartóját.

- Ezt meg hogy csináltad, hisz alig… - csodálkozott a nő, de Perselus félbeszakította egy csókkal.

- Gyakorlott kezekkel van dolgod – suttogta halkan, majd tovább csókolta a nőt, kezével továbbra is gyengéden simogatva a karcsú test minden elérhető hajlatát, különös figyelmet szentelve a lány mellére. Érezte milyen gyorsan ver a szíve. Akár az övé!

Lassan kigombolta a nő nadrágjának gombját és megszabadította farmerjától, ettől a szinte utolsó akadálytól, hogy a lány az övé lehessen.

Diane teste megrándult, ahogy megérezte a férfi kezét. Vágytól remegő kézzel nyúlt Perselus nadrágja felé és ő is megszabadította ettől a bosszantó ruhadarabtól. Majd mikor végre az utolsó ruhák is a földre kerültek, a nő indult felfedező útra a férfi testén. Ajkai ugyanolyan szabadon becézték Perselus testét, mint ahogyan az imént a férfi az övét.

Ezt nem lehet ép ésszel kibírni! – futott át a bájitaltan tanár agyán.

Piton egy hirtelen mozdulattal a hátára fordította nőt, ujjaik összekulcsolódtak és a lepedőhöz simultak. Egyre nagyobb szenvedéllyel csókolták egymást, egyetlen pillanatra sem szakadva el egymástól.

- Perselus, én… - szakította el száját Diane a férfiétól.

- Sssh! – helyezte mutatóujját Perselus a lány ajkaira.  –Könyörgöm, hagyd, hogy szeresselek!

A lány könnyű sóhajjal visszaereszkedett az ágyra és hagyta, hogy Perselus azt csináljon vele, amit akar. Ő pedig nagyon sok mindent akart!

A csókok egyre szenvedélyesebbekké váltak. A férfi keze egyre intimebb helyekre siklott. A lélegzetvételük is egyre szaporább lett. 

Testük tökéletes összhangban mozgott az egyre növekvő és gyorsuló ütemre. Diane formás lábát szorosan a férfi dereka köré kulcsolta.

Perselus érezte, ahogy a karcsú test megfeszül alatta és tudta, nincs már sok hátra. Egy utolsó erős mozdulat után így lépték át együtt a józanság határait. Még hallotta, amint mindketten egymás nevét kiáltják, de a hang rettentő messziről jött . Talán egy másik világból!

Kimerülten feküdtek egymás mellett  az ágyon, a takaró alatt egymás kezét fogva. Diane fejét Perselus mellére hajtotta és így hallgatták együtt egymás lélegzetvételét.

A férfi gyengéden tartotta karjaiban a nőt és arra gondolt, milyen hihetetlen az, ami velük történt ma éjjel! Annyi őrült veszekedés és félreértés után végre itt van mellette az a nő, akire egész életében várt, akivel tökéletesen kiegészítik egymást és aki ugyanolyan őrült szenvedéllyel csókolta, mint ahogyan ő tette vele.

Lenézett a lányra és megcsókolta feje búbját.

- Bocsáss meg nekem! – kezdte esdeklően a férfi. Diane kérdőn nézett rá és Perselus folytatta. – Bocsáss meg, amiért olyan rettenetes dolgokat mondtam! Nem gondoltam komolyan! Egyáltalán nem vagy önző! Te vagy a legcsodálatosabb teremtés, akivel valaha is találkoztam! Kérlek…

- Nem számit – szakította félbe a lány. – Tudom miért mondtad… és azt is tudom, hogy nem gondoltad komolyan!

Perselus döbbenten nézett Dianera.

- Ne nézz így, könyörgöm! – nevetett fel a lány. – Így minden illúzióm szertefoszlik!

- Miféle illúzió?

- Hogy te mindig mindent tudsz és mindig mindent értesz! Bár… az elmúlt órák tapasztalatai szerint nem igazán kezeled jól a krízishelyzeteket egy kapcsolatban.

- Félreértés volt! – magyarázkodott. – Ilyet még soha nem mondtam és jól figyelj, mert egy darabig biztos nem hallod még egyszer: hülyén viselkedtem. Komplett idióta voltam !

- Ezt vehetem önvallomásnak?

- Egyszeri önvallomásnak – hangsúlyozta ki az első szót a férfi, majd komoly tekintettel nézett a lányra.

- Mi az? Hirtelen nagyon komoly lettél – mosolygott továbbra is Diane. – Valami baj van?

- Te olyan… olyan tökéletes vagy. Soha nem fogom megérteni, miért velem vagy és miért nem valaki mással, de rettentő hálás vagyok a döntésedért.

- Hisz’ már mondtam: szeretlek. Kell még magyaráznom vagy kapizsgálod már? - szemtelenkedett a szőke nő és mikor látta, hogy a férfi is vele mosolyog elégedetten feküdt vissza.

Nem várta, hogy Perselus is megvallja érzéseit. Minek? A mozdulatai mindent elárultak. Nem kell siettetni, majd kimondja mit érez, ha eljön az ideje.

- El kell mennem. Korán reggel! – szólalt meg hirtelen a férfi. Diane értetlenkedve emelkedett fel ismét és kedvese szemébe nézett.

- Mégis hová?

- Voldemorthoz – azon kapta magát, hogy most először mondja ki a Sötét Nagyúr nevét. De nem zavarta. Pedig korábban azt hitte, hogy ezt soha nem fogja megtenni.

- Voldemorthoz? Minek? –kérdezte aggódva Diane és felült az ágyon.

- Csak lejárt a határidő, amit a bájital elkészítésére adott és… Azt hiszem holnap dől el, hogy még bízik -e bennem vagy sem! De ne félj, nem lesz semmi baj! – simogatta meg a nő arcát. – Megígérem.  

 - Hol a talárom? –ugrott fel a lány hirtelen. Perselus értetlenül nézte, mit művel Diane.

A fene a hülye fejemet! – futott át az agyán. – Nem kellett volna elmondanom. Most mindent elrontottam.

- Mit csinálsz? – kérdezte aggódó tekintettel követve a nő minden mozdulatát. – Ne menj el, könyörgöm, mert…

- Mi? Ja, nem! Dehogy megyek! Te azt hitted….? – emelte fel a zöld talárt a fölről és visszabújt a férfi mellé az ágyba. – Nem megyek, amíg nem mondod, hogy menjek! –mosolygott rá.

- Akkor jó darabig itt maradsz! – válaszolta a bájitaltan tanár megkönnyebbülten.  -Mégis mit csinálsz? – nézte kíváncsian Dianet, amint az valamit rettentően keres talárja zsebében.

- Említettem neked, hogy a szüleim muglik voltak. Én vagyok az első boszorkány a családban. De ez még nem zárja ki azt, hogy ne hittek volna a boszorkányságban, kiváltképp pedig a babonákban.

- Attól tartok nem értem, hova akarsz kilyukadni – csókolta meg a lány meztelen vállát. – De szerintem hagyd azt a nyomorult talárt!

- Várj egy kicsit! – intette nyugalomra a férfit. – Meg is van! – és diadalittasan felmutatott egy vékony láncot.

- Ezt kerested ilyen lázasan?

- Ez nem akármilyen lánc…

- Ezt örömmel hallom! –szakította félbe a lányt egy csókkal.

- Várj már! Hadd mondjam el!

- Majd elmondod később! – csókolta meg Diane nyakát és egy ügyes mozdulattal fölékerült majd tovább csókolta.

- Perselus, kérlek… várj! –zihálta a lány. – Csak egy… egy… kicsit! Fontos! – mondta ki a döntő szót a nő. A férfi lemondóan ránézett és legördült róla.

- Ajánlom, hogy tényleg fontos legyen!

- Az is, hidd el! Ezt a láncot a nagymamám kapta az apjától, aki részt vett az első világháborúban és épségben hazakerült ezzel az ékszerrel a nyakában. A nagymamámon szintén ez a lánc volt, amikor megismerte a nagyapámat. Ami önmagában nem különleges eset, de a nagyapám francia tiszt volt és miután Franciaország kapitulált ő az ellenállásnak dolgozott és német fogságba esett. Ne kérdezd hogy, de a nagymám szabadította ki több társával együtt. A nagymamám pedig édesapámnak adta ezt az ékszert és őt is átsegítette élete nehéz pillanatain. A halála előtt kaptam tőle és most szeretném neked adni! Mert holnap nagyon nagy szükséged lehet rá.

- Várj, várj! – állította le a férfi a lány kezét, aki át akarta nyújtani neki a láncot. – Ez nagyon kedves tőled, de ez a tiéd! Amúgy sem értem miért kapom tőled, meg egyébként is elvesztettem a fonalat valahol az első és a második világháború között, de… kicsim, ezt nem fogadhatom el! – nézett komolyan Dianera. – Még kölcsönbe sem!

- Miért nem?

- Mert ez a tied, a te családi örökséged és én biztos, hogy elveszteném, azt pedig nem bocsátanám meg magamnak soha. Ne érts félre! Én még így látatlanban is imádom a családodat, mert nélkülük te nem lennél és ez… Mi van? Min mosolyogsz?

- Csak hallgatlak. Folytasd!

- Tehát a válaszom: nem.

- Oké – bólintott a lány és letette a láncot az ágy melletti asztalkára.

- Biztos? – húzta fel szemöldökét gyanakodva a bájitaltan tanár. Ismerte Dianet és tudta, hogy legalább olyan makacs, mint ő. Pont ezért érte meglepetésként, hogy a lány beleegyezően bólintott.

- Persze. Megértettem – folytatta a szőke teremtés és közelebb húzódott a férfihoz, aki gyengéden átölelte.

- Várj csak! – kapott észbe Perselus.  – Az, hogy megértetted, ugye azt jelenti, hogy nem akasztod a nyakamba mialatt alszom és nem csempészed be a nadrágzsebembe sem?

Ez nehezebb lesz, mint gondoltam! – mosolygott magában Diane. –Jobban ismer, mint hittem.

- Hát persze, hogy nem! Minek gondolsz te engem?

- Egy igazi, kis boszorkánynak – csókolta meg a nő arcát. – Esetleg folytathatnánk, ahol abbahagytuk?

- Még előbb tudnom kell valamit! – fogta meg Perselus kezét és ajkaihoz emelte. A férfi tehetetlenül sóhajtott egyet és kérdő tekintettel nézett a mellette fekvő nőre. Diane folytatta. – Hány nővel volt idáig dolgod?

- Jaj, ne! Ez most igazán nem fontos! – vágott fájdalmas képet Piton.

- Ne értsd félre, nem akarom rajtad számon kérni, csak mégis tudni szeretném.

- Ez elég intim, nem?

- Miért? Ez a helyzet talán nem az? – nevetett fel a lány és végigmutatott magukon, ahogy egymásba gabalyodva fekszenek az ágyon.

- Nem szeretnék róla beszélni…

- Háth