Egy kivilágított konyhában élénk beszélgetés volt. Ez senkinek sem tűnt volna furcsának, hacsak nem tudja azt, hogy a Grimmauld tér 11. és 13. as számú ház közötti villában történt mindez.

Harry és Ron varázsló – sakkoztak, Remus Tonkssal merült beszélgetésbe, Perselus egy feltűnően csinos nővel beszélgetet az ablaknak támaszkodva. Pontosabban a nő beszélt, Perselus csak hallgatta, Ginny pedig az asztalnál ült, és egy színes tini-magazint olvasgatott, amit még Harryvel vettek pár héttel ezelőtt.

Egyedül Mrs. Weasly ült úgy az asztalnál, mintha háború dúlna a lelkében. Tulajdonképpen dúlt is: az egyik oldalon ott lebegett az ígérete Hermionééknak a másikon, pedig hogy rég elmúlt 11óra.

Ha elmondja a többieknek, hogy Hermione igazából Draco Malfoyjal van, ki tudja, hogy hol, és nem a szüleivel, közben viszont semmi bajuk sincs, akkor elárulta a titkukat, és az nem lenne túl szerencsés. Az már más kérdés, hogy akkor mind a ketten megnézhetik magukat.

De ha rájuk támadtak, és már lehet, hogy meg is ölték őket, de ő nem szólt a Rendnek, akkor az Ő hibája… Lehet, hogy Voldemort éppen most kínozza őket, de ő nem tesz semmit…

 Olyan hirtelen állt föl, hogy a szék hangosan megcsikordult, és egy pillanatig csend lett a konyhában.  Ebben a tökéletes csendben fellángolt a kandallóban a zöld tűz, s egy pillanat múlva Hermione állt a konyha padlóján, kormosan, miközben félve tekintett körbe.

                                                                       ***

Zötykölődik a Roxfort Express. Nem tudni, hogy mióta, de az integető szülők helyett már egy füves táj képét látni az ablakon keresztül.

Hermione az ablak mellett ül a fülkéjükben. Harry és Ron kvidiccsről veszekedett, Luna Nevillel beszélgetett valamilyen hihetetlen növényről ő viszont a ma hajnalon gondolkodott.

Mikor kilépett a kandallóból, Mrs. Weasly rekord gyorsasággal termett ott előtte, és ölelte magához.

Bár ő először attól rettegett, hogy már mindenki tudja, hogy nem a szüleivel volt, de emiatt már nem kellet aggódnia.

Ám nem nyugodhatott meg teljesen, hiszen Mrs. Weasly még mindig a csontjait ropogtatta, és emiatt még nagyobb lett a bűntudata.

 - Sajnálom, hogy késtem –kezdte cincogva.

 - Szia Hermione – köszönt Harry és Ron egyszerre. Harry feszülten nézte a táblát, és lépett egyet az egyik bástyájával.

Ron felvonta a szemöldökét, majd lemondóan intett egyet a fejével. Visszafordította tekintetét a sakkfigurákra. Egy rövid idő után azonban megszólalt.

 - Anya, hagyd már, hagy jusson levegőhöz szegény! – és ezzel a lendülettel sakk – mattot adott Harrynek.

 - A fenébe Ron! – fakadt ki Harry – Nem hiszem el, hogy folyton neked kell nyerned!

Ginny egy pillanatra kikukkantott az újságja mögül, megnézni, hogy Hermione életben van e még, de amint meglátta a lány szoknyáját, letette az újságot.

 - Woow! Ezt meg hol vetted? – de választ nem kapott rá.

 - Hú – jött az értelmes válasz Harrytől és Rontól – Tényleg szuperül nézel ki – fejezte be Harry a mondatot.

 - Tényleg sajnálom Mrs. Weasley – szólalt meg újra Hermione, miután végigjártatta tekinteté a barátain, és a többieken, akik a helyiségben tartózkodtak - De nem néztünk az órára, és teljesen megfeledkeztünk róla, és amikor felnéztünk egy órára, akkor már negyed egy volt, de akkor azonnal jöttem.

 - Már attól féltem, hogy elkaptak titeket – csuklott el az asszony hangja.

A feszültség kezdett eltűnni az arcáról, helyét átvette a düh – De most, hogy végre megérkeztél, irány az ágy! 10 –re itt lesz az autó értetek! Ez mindenkire vonatkozik – nézett szúrósan Remusékra, kiknek nem nagyon akaródzott kimenni. Mindenki megindult kifelé a konyhából, de Mrs. Weasley még egyszer megszólalt – Hermione! Te maradj itt.

Újra visszatért a lány gyomrába a görcs.

Miután kiürült a konyha, egy percig szótlanul álltak.

Az asszony leült az asztalhoz, s kezeit összekulcsolta.

 - Olyan régen voltunk együtt. Úgy igazán – közelebb ment az asztalhoz – Nem kellett félnünk senkitől, hogy meglát minket… Annyira jó volt, hogy elvesztettem az időérzékemet… Ígérem, soha többet nem fordul elő – fogadkozott szégyenlősen. Hiszen ő, mint iskola első, előtte prefektus, a szabályok betartásának szinte megszállottja (kivéve persze, mikor muszáj) most nagy hibát követett el.

 - Sejtettem. Remélem, hogy többet tényleg nem fordul elő. Nem vagy a gyermekem, mégis úgy aggódtam érted. Ha egyszer neked is lesz, hasonló helyzetben te is megtapasztalod, milyen az, az anyai aggódás. És nem csak érted, Dracoért is. Most már ő is olyan, mintha a fiam lenne. Mint Harry. – a griffendéles gyomra eközben még inkább összeszűkült.

 - Én, vagyis mi, tényleg nagyon sajnáljuk – most már lehajtotta a fejét, és várt.

Mrs. Weasly elég sokáig nézte a lányt, mielőtt újra megszólította volna – De most, hogy ezen túl vagyunk, szeretném hallani, hogy hol is voltatok, és mit csináltatok – ezt nem számon kérő hangon kérte, hanem inkább izgatottan.

Hermione döbbenten nézett fel. Látszódott rajta, hogy felkészült valami anyai büntetésre… De nem. Csak el kell mesélnie, hogy hol is voltak.

 Kicsit izgatottan kezdett bele a mesélésbe. Lisán kívül még nem nagyon beszélgetett a Dracohóz fűződő kapcsolatáról.

Mélázásából egy ismert, mégis idegen hang zökkentette ki. Tudta, hogy nemsokára szembe kell néznie vele, de azt nem, hogy ilyen hamar.

Mielőtt a belépők felé nézett volna, még kitekintett az ablakon, s látta, hogy hamarosan megérkeznek Roxfortba.

Csak egy nagy levegővétel után volt képes a három mardekárosra nézni.

 - Üdv Potty, Vízlipatkány – hallotta azt a gúnyos hangot, amitől felállt a szőr a hátán – Milyen rég nem láttuk egymást – amikor ránézett egy rideg arccal találta magát szembe. Az a Malfoy arc volt kedvesén, amit hat éve, az első találkozásukkor is viselt – Óhh Granger, téged el is felejtettelek – szólt most már hozzá is. Nem akarta, mégis fájtak neki a szavak – Gondoltam még utoljára beköszönünk – hátra nézett kér fogdmegjére, akik az ujjaikat ropogtatták – Csak, hogy tudjátok, ebben az évben is itt vagyok – vigyorodott el.

 - Tudjuk Malfoy – szólalt meg Ron. Ökölbe szorította a kezeit, nehogy a pálcájáért nyúljon – Érezzük a szagodat. Az a jellegzetes görény szagot még mindig érezni rajtad – el kell ismerni, elmés visszavágás volt.

Ám mielőtt Malfoyék bármit is mondhattak volna, megjelent a büfésboszorkány. Így csak tekintettükkel üzenhették „Ezért még megfizetsz Weasley”, és már ott se voltak.

Bár lehet, hogy csak Draco gondolta ezt, hiszen Craknak és Monstronak nem valószínű, hogy van ennyi eszük.

Hermione elszámolt magában tízig, és a levegőt is benn tartotta.

 - Eddig rendben is vagyunk – gondolta magában – Az első találkozás meglehetősen simán ment, csak a szavai ne lennének olyanok, mint régen… De, ha minden igaz, akkor már csak, 300 napot kell kibírniuk így. Körülbelül. Ha vége az iskolának, akkor könnyebben tudnak majd találkozni. Vagy nem – megmasszírozta a halántékát. Túl sokat gondolkozik mostanság ilyen dolgokon.

Nem vette észre, hogy Ginny, és Ron felváltva szólongatja, csak nézett kifelé az ablakon.

Mikor már bent ült az asztalnál nem emlékezett rá, hogy mikor vette át a talárját, állt meg a vonat, vagy hogy mióta ül.

Mélázásából csak az ajtó nyikorgása ébresztette fel, és a bevonuló gólyák. Megszeppenve vette észre, hogy még a süveg beszédére sem figyelt, hiszen McGalagony azt már korábban behozta.

De most sem a bevonuló gólyákat figyelte, óh, miért is tette volna… A mellettük lévő asztalnál ülő szőke mardekárost figyelte.

Olyan furcsa volt.

Mintha nem is a szerelme ült volna ott, hanem egy idegen, gonosz ember, hideg kék szemekkel, szobormerev arccal.

Jól játszotta a szerepét.

 A griffendéles lány legalábbis nagyon remélte, hogy csak játszotta – Megnézheti magát – gondolta Hermione - Ha az egész csak egy szórakozás volt, hogy ne unatkozzon a táborban…

A gondolatra összeszorította az öklét, de mielőtt tovább gondolkodhatott volna már megjelent előttük az étel.

- Hmm, ’a végree – csámcsogta Ron tele szájjal – A’ht hittem, hogy ho’napig vog be’sélni. H’ejmione, mit is mondott ’Bumbledore?

Hermionénak leesett az álla… Nem elég, hogy Ron összeköpködi a talárját, még olyat is tud kérdezni, amit, amit kivételesen nem tud?? Hiszen, eddig mindig figyelt a professzor évnyitó beszédeire, még ha halálosan unalmasak is voltak – persze ezt Harrynek, és Ronnak nem kellett megtudniuk.

- Ron, kivételesen figyelhettél volna – pirított rá csak úgy megszokásból – És megköszönném, ha nem köpködnél le!

- Nyugi Hermione – csitította őket Harry, ám látszott hogy Ginny sokkal jobban leköti őt, mint barátai szokásos veszekedése.

- Nyugodt vagyok Harry! Csak unom, hogy tőlem kérdezitek mindig, amikor ti is odafigyelhetnétek – emelte fel a hangját. Az az aprócska dolog már nem is érdekelte, hogy Harry semmit nem kérdezett tőle, és hogy egyre több diák kezdi őt nézni. Egyszerűen ez most kitört belőle – Fogd vissza magad Hermione – ismételgette magában – Biztos csak az zavar, hogy titkolózol, és hazudsz a barátaidnak, ráadásul nem figyeltél Dumbledorra, meg… Te jó ég, kezdek olyan lenni, mint a többi buta, sértődős liba! – ennél a gondolatnál rendezte vonásait és visszafordult Ronhoz.

- Ne haragudj Ron – vörös barátját láthatólag az evés kötötte le, cseppet sem vette magára hogy a lány megemelte a hangját -  Dumbledore professzor ugyanazt mondta, mint amit eddig szokott: Összefogás, kibékülés, vigyázzunk magunkra, és gondoljuk meg minden cselekedetünket – Na igen, gondolkodni… Ha gondolkodnék, akkor oda sem figyelnék Malfoyra. Jobban tenném… – évelődött magában, miközben gépiesen ette a levesét.

A társai nevetgéltek körülötte, mesélték a nyári élményeiket, bohóckodtak. Olyan felszabadultak, és vidámak voltak, hogy egy időre elfelejtett minden fontosat, és ez kifejezetten jó érzés volt.

Így már bátrabban nézett szembe az elkövetkezendő napokkal, és mélylevegőt véve kezdte a gólyákat terelni a hálókörletük felé, nem mulasztva el, hogy rászóljon Ronra, amiért letökmagozta őket.