"Igen, szeretem!" 24
Leia Krux 2008.08.12. 12:20
Millió év után itt vagyok új fejezettel, amigy kis átvezető rész a következő táncórára!!
A Griffendél klubhelyiségében, a Nagyteremben, a tantermekben, a folyosókon és még a könyvtárban is a táncórákról lehetett hallani.
Hermionét igazán feldobta, hogy újra táncolhatott és már nagyon várta, hogy végre reggel 8 legyen. Draco este küldött neki egy baglyot, amiben megüzente, hogy találkozzanak a Nagyterem bejárata melletti drapériánál.
A vacsoránál megszavazták a hatod és heted éves diákok, hogy szombaton legyen a következő edzés.
Az új Sötét Varázslatok Kivédése tanár csak fele annyi figyelmességet kapott, mint általában szokott, annyira lefoglalta a diákokat, hogy a lépésekről beszéljenek, pedig Kathleen Hicks nem az a nő volt, akin csak úgy át lehet nézni: hosszú, világos barna haja lágyan keresztezi arcát, magas nyakát pedig kiemeli a kissé kiálló kulcscsontja. Bájossága az évek folyamán nem múlt el, az apró szarkalábak érett szépséggé tették.
Órái igazán könnyedek voltak, legalábbis Umbridge sületlen beszéde, és „érdekes” fegyelmezési módszerei után. Egyszerűen csak tanultak.
Reggel 7 órakor nem voltak túl sokan a Nagyteremben, de az asztal annak a pár diáknak már meg volt terítve. Hermione kissé álmosan lépett be a terembe és ült le asztalához. Szedett magának egy kevés zabkását, és álmosan falatozni kezdte, miközben a termet tanulmányozta.
Meglepve tapasztalta, hogy Piton professzor Hicks professzorral beszélgetett fojtott hangon. Bár hallani nem hallotta őket, biztos volt benne, hogy most is, mint a Főhadiszálláson, a nőnek sikerült valamivel kiborítania az amúgy is hirtelen haragú bájitalmestert.
Ettől, az első pillanattól nyilvánvalóvá vált ténytől, már az első óra előtt szimpatikussá vált a diákok – kivétel a mardekárosok – számára a professzor asszony.
Hermionénak eszébe jutott a nyári szünet utolsó napján történt eset, és az mosolygásra késztette. Az emlékek csak úgy pörögtek a szeme előtt.
- Mindenki befejezte a csomagolást? – kérdezte túlharsogva a kis konyhában folyó beszélgetést Mrs. Weasley. Az összes Roxfortba tartó diák a Black kúrián zsúfolódott, kiegészülve a Weasley ikrekkel, néhány tanárral és egyben Rendtaggal.
Sok ’persze, igen anya, természetesen’ hangzott az egybegyűltek szájából, de igazából mindenki figyelmét az ínycsiklandozó búcsú-vacsora kötötte le.
Ám a zsibongáson keresztül is hallani lehetett az előtérben veszekedők hangját, amitől – bezzeg Mrs. Weasleynek nem –csönd lett.
- Ugyan már Perselus! Nem hiszem el, hogy nincs semmi bajod – hallották Kathleen hangját – A nyár elején azon mérgelődtél, hogy nem vállalom el az SVK állást, most meg az a bajod, hogy mégis elvállaltam?
- Megmondtam, hogy nekem ezzel nincsen semmi bajom. Felnőtt nő vagy. Azt csinálsz, amit akarsz! – válaszolta Perselus – Igaz, az hogy fogalmad sincs a tanításról, valószínűleg nem lesz káros a diákok számára – fejezte be cinikusan.
- Ezt úgy mondod, mintha neked valaha is lett volna a tanításról bárminemű ismereted?! Vagy annyira érdekelne a gyereke sorsa. Én legalább kedvelem a gyerekeket, nem úgy mint te!
- Ha neked az a leghőbb vágyad, hogy egy évig a Roxfortban taníts, hát akkor tedd azt!
- Te nekem ne mond meg, hogy mit csináljak! A te jóváhagyásod nélkül is azt teszek, amit akarok – vágott közbe Kathleen – És mégis honnan veszed, hogy csak egy évig fogok tanítani? Lehet, hogy annyira megtetszik a hely, hogy tovább maradok.
- Csak egy év lesz. Ezt jegyezd meg – tekintette lezártnak a veszekedést Piton, és fordult is a lépcső felé.
- Te pedig azt Perselus, hogy annyi lesz, amennyit én akarok. És tudod mit? Már csak a te bosszantásod érdekében is megérné két évet maradni. Jól kösd föl a talárodat, ha jövőre te akarod az SVK állást. Nem lesz könnyű dolgod – azzal meglibbentette a haját, és Piton előtt felvonult a lépcsőn.
A tanár összeráncolt szemöldökkel nézett utána egy darabig, majd Vader módjára suhogtatva a talárját elviharzott az ellenkező irányba.
A konyhában némán ültek az asztalnál, hogy a „beszélgetés” minden szavát kellően kivehessék.
- Kemény nő – foglalta össze Fred vagy George a hallottakat – Az idei évetek tuti izgalmas lesz – vigyorogtak mindketten - Nem csak jól néz ki, de a nyelve is vág.
- Fred, George! Ti is inkább egyetek. Jobban tennétek, ha ti is visszamennétek tanulni inkább, ahelyett hogy csak robbantgattok – sopánkodott Mrs. Weasley. Az ikrek inkább becsukott füllel folytatták a vacsorát. Túl sokszor hallották már anyjuktól a szentbeszédet.
- Azért abban igazuk van – szólalt meg Ron is két falat között – Hogy tényleg jól néz ki. A lábai például eszméletlenül hosszúak…
- Ronald! – ripakodott rá az anyja, és a fiú inkább szaporábban lapátolta magába az ételt.
Mélázásából a toronyban hangosan kongó óra ébresztette fel. Végre találkozhat Dracóval! Lenyalta a maradék mézet az újáról, mely a zabkásájának meglocsolása közben ráragadt, és már ment is a bejárat felé. Szombat lévén 8 órakor sem voltak sokkal többen a Nagyteremben, de azért néhány álmosabb diák már az asztalához tartott. Ez azonban Hermionét egy cseppet sem érdekelte, mosolyogva lépett ki a bejárati ajtón, ahol a drapéria mellett már Draco várta őt.
*****
Draco pontosan érkezett, mint mindig. Nem csak mert apja és tanítói belenevelték, hanem mert igen furcsa lehetett volna a diákok többségének, hogy a nagy Draco Malfoy, akit mindig a kis sleppje követ, tök egyedül a Nagyterem melletti drapériánál álldogál.
Így mindössze egy perccel korábban ért oda a megbeszélt helyre, és az órát fixírozta Hermionét várva.
Amikor meglátta a lányt, amint mosolyogva kilép a teremből, lehajtotta a fejét. Nem akarta hogy mások is lássák: elmosolyodott. És ez egy igazi mosoly volt, nem pedig a gúnyos, fennkölt vicsor, amit megszokhattak tőle. Nem várta meg míg Hermione odaér, hanem elindult a lépcső mellett míg a falhoz nem ért, ahová a gyertyák fénye már nem jutott el. A lány szó nélkül követte, mintha csak egy folyosón sétálna.
Amint elrejtette őket a lépcső árnyéka, Hermione szinte a szó szoros értelmében Draco karjaiba esett. Hosszan csókolták egymást, örülve a viszontlátásnak.
- Hiányoztál – mondta Hermione, miközben feje a fiú vállgödrében pihent – Alig vártam, hogy találkozzunk.
- Te is nekem! Túlzottan hozzászoktam ahhoz, hogy velem vagy – válaszolta Draco még mindig Hermionét ölelve.
- Én is megszoktam – bólintott a lány – De ki kell bírnunk – sóhajtott mélyen -, Mert nem jöhetnek rá. Senkinek sem szabad rájönnie. Bár így, hogy Kristinék itt vannak, nehezebb lesz.
- Ó, dehogyis, főleg addig nem míg együtt táncolhatunk.
- Már hogy táncolhatnánk együtt?? Draco, nagyon jól tudod, hogy nekem Brian a párom, neked pedig Megan.
- Igen, és azt is tudom, hogy Kristine a világ egyik legromantikusabb embere, és ahogy tegnap tudtunk együtt táncolni, lesz még rá lehetőségünk.
- Rendben, elhiszem – mosolyodott el a lány, és megcsókolta Dracot. Jól esett neki megcsókolni.
Régebben, mikor Parvati és Levender folyamatosan csak a fiúkról és a csókolózásról tudtak beszélni – tegyük hozzá, hogy ez mára sem változott meg – még nem értette, hogy hogyan lehet egy egyszerű érintkezésről úgy beszélni, mintha az lenne a világ közepe. Oké, ma sem gondolja úgy, hogy a csók a világ közepe, de azért, valamilyen szinten biztos, hogy közel van ahhoz a ponthoz…
- Mi baja volt Potternek a múltkori SVK órán? – kérdezte Draco, miközben leültek a fal tövéhez. Senkinek nem jutott eszébe a lépcső mellé bemenni, vagy akár lenézni róla. Takarásban voltak, biztos helyen.
Hermione visszagondolt a két nappal azelőtti eseményekre:
- Nincs olyan év – nyammogott egy kalácsot bosszúsan Ron, miközben az egyik második emeleti tanterembe tartottak -, Hogy ne együtt legyen az SVK óránk a mardekárosokkal.
- Ha ez vigasztal, akkor ez az utolsó évünk, hogy együtt lesz velük az SVK óránk – szólalt meg Harry is, aki szintén egy kalácsot evett, bár jóval gusztusosabban, mint vörös barátja.
- Neee, ez cseppet sem vigasztal, sőt inkább kiborít! Ezek után nem tudjuk Malfoyékat piszkálni, és mindennap hallgathatom anya sirámait, ha felvesznek az aurorképzőbe.
- Ne aggódj Ron – szólalt meg most már Hermione is – Ilyen jegyekkel, mint amiket az elmúlt években produkáltál, nem fognak felvenni – mikor látta, hogy Ron feje az eredeti méretének sokszorosát veszi fel, mentőövként megjegyezte – Szóval így legalább nem kell, hogy aggódj anyukád miatt.
- Ja - morogta- Akkor meg azért fog sápítozni, hogy miért nem vettek fel.
Útközben odaértek a teremhez, ahol akkorra már Hicks professzor kinyitotta az ajtót. A mardekárosok már megérkeztek, a griffendélesek közül, pedig már csak ők hárman hiányoztak.
- Üdvözlök mindenkit! Kathleen Hicks professzor vagyok, és idén én fogom nektek tanítani a Sötét Varázslatok Kivédése tanórákat. Mivel ti vagytok a legidősebbek, úgy vélem nyíltan beszélhetek veletek. Elvárom, hogy tisztában legyetek a világ dolgaival, s így azzal is, hogy itt a háború. Mindennap egyre közelebb jön, s egyszer csak betör ide is. Nektek meg kell értenetek azt, hogy ezeken, az órákon azért vagytok jelen, hogy megvédhessétek magatokat és társaitokat. Hisz nem lesz mindenki mellett egy tanár, aki majd hárítja az átkokat, lefegyverzi az ellenséget – a diákok csöndben hallgatták a professzor kemény szavait –
Hallottam a tavaly történtekről, mikor Halálfalók egy csoportja betört a Roxfort területére a nyári szünet első napjaiban. Akkor szerencsétek volt. De nem lehet mindig az. Idén át fogjuk ismételni az eddig tanult varázslatokat, újakat is tanulunk, és persze felkészítelek titeket a RAVASZ vizsgákra.
Súlyos csend ereszkedett a teremre. A bent ülők nem szokták meg ezt a nyíltságot a tanárok részéről.
Sötét felhőként gyülekezett fejük felett a gondok árnya.
Főként egy embernek üvegesedett el a tekintete és az Harry Potter volt. Bár üdítőnek érezte azt a nyíltságit, amivel Hicks professzor őket kezelte, de mondanivalójának súlya rá többszörös erővel nehezedett.
Még nem állt készen arra, hogy szembeszálljon Voldemorttal. És ezt tudta, ami még félelmetesebbé tette az egészet.
- Nem megijeszteni akartalak titeket – váltott lágyabb hangnemre a professzor, s ez nem meglepő módon jobban illett törékeny testalkatához – Csak szeretném ha megértenétek, miért kell ebben az évben annyit dolgoznunk! Ez nem a jó jegyről szól, nem a jó vizsgákról, de még csak nem is arról, hogy a szüleiteknek örömöt szerezzetek a dicséretekkel – ebbe Hermione és más strébernek mondott diáktársa egy pillanatra belepirult – Ennek a lényege az életben maradás.
Körülhordozta tekintetét a termen majd egy pálcaintéssel papírlapot osztott ki a diákoknak.
- És most szeretném tudni, hogy szerintetek melyik az a 3 átok, amivel leghatékonyabba le lehet fegyverezni másokat. 10 percet kaptok. Utána pedig a gyakorlatban is szeretném látni.
- Nagyon jól tudod Draco, hogy Harrynek mekkora feladata van ebben a háborúban – válaszolta Hermione a fiúnak – És azt is, hogy milyen nagy súly nehezedik rá.
- Tudom, tudom, hogy tőle függ az életem, és a tiéd is, ami őszintén szólva nem igazán nyugtat meg… - látta a haragot gyűlni a lány szemeiben így gyorsan folytatta – De te pedig azt tudhatnád, hogy megteszek mindent annak érdekében, hogy könnyebb legyen neki – fogta suttogóra a hangját és jelentőségteljesen nézett a lányra.
Igen, Hermione jól tudta, hogy Draco mit vállalt. Mivel ez az utolsó éve, a vizsgákat követően a Sötét jegy vár rá, s az apja azt akarja, hogy a fia minél felkészültebb legyen, így majdnem minden Halálfalógyűlésre magával viszi őt.
Így Draco könnyedén tudósíthat a Rendnek.
- Igen, tudom – suttogta Hermione és a fiú vállára hajtotta a fejét, miközben ujjaikat egymásba kulcsolták.
Némán ültek egymás mellett, csakúgy, mint Cathemben tették.
Ez egy amolyan rituálé volt köztük.
- Lassan ideje lenni menni. Mindjárt kezdődik az óra – szólalt meg halkan Draco. Végigsimított Hermione haján.
- Tudom. Ráadásul Briannel is találkoznom kell, hiszen együtt táncolunk – és már állt is fel Draco mellől.
Draco horkantott egyet nem tetszése jelent, de Hermione inkább nem foglalkozott ezzel.
Megcsókolta Dracót és már el is indult a lépcső mellett, míg ki nem ért a fényre. Mielőtt fellépett volna a lépcsőre, még visszafordult Draco felé – Nemsokára találkozunk. És vigyázz… Megan új jelöltje te lettél.
- Ugyan, csak nem vagy féltékeny? – kérdezte kaján kacajjal a fiú.
- Nem. De tudod, nem hinném, hogy jót tenne a hírnevednek, ha egy újabb liba akaszkodna a nyakadba, akin a fél iskola keresztülment – azzal tőle szokatlan módon meglibbentette a haját, és felment a lépcsőn.
Draco fejcsóválva vigyorgott – Merlinre, ezek a nők…
****
|