John Roxton éppen ébredezni kezdett a cellájában. A kezei a falhoz voltak kötözve, feje sajgott, s fogalma sem volt róla hogy hol van. Kapkodva körülnézett Margueritet keresve, s mikor nem találta nem tudta, hogy örüljön e neki, mert nem a cellában van, vagy aggódjon, amiért nincs mellette, és valahol máshol van bajban. Meghúzta a bilincseit, de egyelőre fogalma sem volt róla, hogyan fog innen megmenekülni. Remélte, hogy Marguerite jobb helyzetben van mint ő.

Ekkor két őr lépett be a cellába. Mielőtt Roxton megszólalhatott volna, az egyik őr akkorát behúzott neki, felszakadt a szája, a másik, pedig gyomron rúgta. Így folytatták egy ideig a cséplését, aztán abbahagyták, mikor úgy döntöttek, hogy Roxton most már kellőképpen rosszul néz ki.                                                  ***     

Margueriteben emlékek kavarogtak. 8 évvel ezelőtt, mielőtt hozzáment volna második férjéhez Handsonhoz, (tudom hogy nem ő volt a második férje de sajna elfelejtettem, mint ahogy azt is, hogy mikor ment a második férjéhez hozzá…ezt nézzétek el nekemJ) ismerte meg Williamat, A férfi egyszer kihúzta a bajból, és akkor be is ismerte neki, hogy beleszeretett. Marguerite ezen nagyon csodálkozott, hisz sosem volt kedves a férfivel… De Bill hajthatatlan volt…áradozott a gyönyörűségéről, intelligenciájáról…és kézügyességéről. De Marguerite akkor már eldöntötte, hogy hozzámegy Richardhoz. Bár kísértést érzett Will iránt, Richard sokkal gazdagabb volt a férfinél, … és öregebb is. Miután visszautasította Őt, a férfi üldözni kezdte, és most ide is érte jött….. Bár Richard természetes halállal halt meg, Marguerite biztos volt benne, hogy akár meg is ölte volna az öreget Will, ha amaz tövább marad az élők sorában.

- Hogy találtál meg? – kérdezte nyugodtan, erőt véve rettegésén.

- Oh egyszerűbben, mint gondolnád. Követtelek – vont vállat a férfi és kihúzta a széket Margueritenek.

- De én már 3 éve itt vagyok – hívta fel rá a figyelmét.

- Igen tudom. De kaptam egy remek állásajánlatot, így vissza kellett mennem Londonba. Aztán az egész ügy egy kicsit elhúzódott, s csak 2 hónappal ezelőtt tudtam átjönni.

- De hát az a járat tönkrement!

- Igen, de én találtam egy másikat is.

Marguerite csendben ült, s a tányérjára meredt. Végre hazamehetnek – Hol van a lejárat?

- Oh, csak nem gondolod, hogy elárulom? Hogy újra elszökhess előlem?

- Nem fogok- mondta Marguerite. Kezét az asztal alá rejtette, nehogy látszódjon mennyire remeg – Engedd el Roxtont! – válaszolta, hogy elterelje figyelmét a félelméről – Ő nem ártott neked semmit.

- Na nem! Csak nem lettél érzelgős ez alatt a pár év alatt? – mondta gúnyosan – Régen annyi érzelem sem volt benned, hogy felismerd mennyire, szeretlek, s hozzám gyere! – mondta kicsit dühösen Adorman.

- Engedd el, és mondd meg neki a Fennsíkról levezető utat! – mondta neki Marg most már dühösebben.

- Mint a mesékben? – hallatszott a gúnyos kérdés.

- Tedd meg – mondta Marguerite halkan – És megteszem, amit akarsz.

Adorman egy pillanatra csendben maradt – Hozzámjössz feleségül? – kérdezte. Arcán látszott a hitetlenség „ Marguerite Krux feláldozza magát egy emberért…egy férfiért.

A nő elsápadt, de vett egy mély levegőt – Igen.

- Akkor itt az ideje, hogy együnk – mondta vidáman a férfi.

                                                                       ***

Marguerite egész testében remegett, nem tudott uralkodni rajta. Halkan lépkedett a folyosón. Sejtette, hogy William nem egy szobában tartja fogva Roxtont, ezért a várbörtönöket kereste.

Lent talált is egy asztalt, amin meglátta Roxton kalapját. Odarohant a mellette lévő ajtóhoz, és benézett a rácson…. Roxton ott feküdt a padlón.

- John – sikkantott halkan Marguerite. Felkapta a kulcsot, s bement hozzá. Térdre esett Roxton előtt – John! – szólította ismét a férfit, s a kezébe vette a férfi arcát, és megsimogatta. 

- Marguerite, - szólította a férfi erőtlenül, majd mikor látta, hogy a nő gyönyörűen néz ki, megkérdezte – Jól van?

- Te kérdezed, amikor te vagy összeverve, - elmosolyodott, s egy kis színe lett az arcának, majd gyorsan letépett néhány csíkot a ruhájából, s azzal bekötözte John sebeit.  Roxton egyre tisztábban látott.

- Maga meg miért van ilyen ruhában? Miről maradtam le? – kérdezte döbbenten, majd még nagyobbra tágultak a szemei mikor látta, hogy a kezei már nincsenek a falhoz bilincselve –Miért vagyunk itt? – Marguerite lehajtotta a fejét.

- A fogvatartónkat ismerem, de ne aggódj, kiszabadítalak. Mindenáron –mondta Marguerite, s egy ideig csöndben tisztította Roxton sebeit, majd mielőtt felállt, egy hosszú, szenvedélyes csókot adott szerelmének. Egy utolsó csókot – Szeretlek! Ezt ne felejtsd el! – mondta, s kimenekült a cellából. Roxton utána akart menni, de lábai nem bírták még a terhelést, s összecsuklott alatta.

                                                                         ***

- Mennyit megyünk még Vee? – kérdezte fáradtan Finn.

- Még kb 3 mérföldre van innen, egy kastély, és az mögött van a falujuk.

- Kastély? – kérdezte Challanger.

- Igen – bólintott Veronika – Ott vannak a tornyai – s észak felé mutatott.

40perccel később a kastélybejáratánál álltak.

- Nem megyünk be? – kérdezte Ned.

- Nem – rázta meg a fejét Veronika.

- Szerintem pedig be kéne – mondta hirtelen Finn, majd mikor mindenki döbbenten nézett rá megvonta a vállát és folytatta – Ha elrabolnék valakit, akkor és egy kastélyba zárnám…- mondta, majdnem olyantermészetességgel, mintha mindennap emberek rabolna el és zárá be őket egy kastélyba.                                        ***

Eközben Roxton cellaajtaja kinyílt, s William Adorman lépett be rajta, két megtermett bennszülöttel az oldalán. Felemelték Roxtont, s kitámogatták a cellából a bálterembe, ahol már Marguerite is volt. Amint meglátta odarohant hozzá, de Adorman kinyújtotta a kezét, így Marg nem jutott el szerelméhez.

- Nos Lord Roxton, ön szabad – mondta Adorman.

Roxton furcsán nézett a férfire – Hogy mi?

- Azt mondtam, hogy szabad. Elmehet. S szerintem jobb, ha most elindul, amíg meg nem gondoljuk magunkat.

- Gondoljuk? És Marguerite? Őt miért nem engedi el?

- Én itt maradok -  szólt közbe Marguerite felöltve azt a rideg arcát, amit első találkozásukkor is viselt.

Ebben a percben lépett be Veronika, Finn, Malone és Challenger a terembe, mindannyian felemelt fegyverrel.

- Roxton, Marguerite! – kiáltott fel Veronika, majd mikor meglátta, hogy egy másik férfi is van a teremben, a kezében lévő kést felé irányította.

 - Csak nyugalom. Miss Layton, ha nem tévedek?

- Ki maga? – kérdezte Finn.

- William Jhonas Adorman – válaszolt, a Finn kezéért nyúlt, de a lány nem ismervén a protokollt, az íjpuskájával a homlokára célzott.

- Az a William Adorman, aki megakadályozta, hogy kirabolják a British múzeumot? – kérdezte Challenger. Nem volt lelkes. Mást is tudhatott a férfiról.

- Igen. És ha nem tévedek akkor ön Georg Edward Challenger professzor. Ön pedig Ned Malone.

- Maga a megmentésünkre jött? – ragyogott fel Challenger szeme, s lejjebb eresztette a pisztolyt – Tudja a lejáratot a Fennsíkról?

- Persze, hogy tudom a lejáratot.

- Mit művelt Roxtonnal? – kérdezte Vee.

- Oh, sajnos, Lord Roxton egy félreértés áldozata lett.

- Marguerite jól vagy? – kérdezte Finn. Neki sem stimmelt valami, ugyanúgy, mint Veronikának.

- Igen – hazudta az örökösnő, majd egy teljesen más hangot ütött meg – Ne haragudjanak, hogy félbeszakítom, ezt a remek társalgást, de az lenne a legjobb, ha mihamarabb elmennének. - Mindenki döbbenten nézett Margueritre legfőképp Roxton.

- Oh édesem – mondott ellen William – Nem gondolod, hogy meg kéne hívnunk a barátaidat is az esküvőnkre? – döbbent csend támadt a teremben. Mindenki összenézett, kivéve Roxton. Ő egy pillanatra becsukta a szemét, s remélte, ha kinyitja, akkor rájön, hogy álmodik…de mikor kinyitotta, ugyanott volt. Mégsem egy rémálom. Ajkai pengevékonnyá szűkültek össze.

- Mi? – tört ki Veronikából a kérdés. Finn is döbbenten nézte az eseményeket.

- Marguerite biztos, hogy jól van? – kérdezet Georg. Agya lázasan dolgozott. „De hiszen Marguerite Roxtont szereti!” üvöltött benne a gondolat.

- Igen jól vagyok, de menjenek. Jó utat Londonba – Majd Adorman felé fordult – Te pedig nagyon jól tudod, hogy mindig is kis esküvőt szerettem volna – mondta.

- Hát, akkor viszlát – mondta Finn, és odament Marguerithez és megölelte. Mindenki átölelte, persze Roxton kivételével, de ő senkit sem ölelt vissza, egyedül talán Veronikánál tett valami hasonlót.

Már csak Roxton állt előtte: - Odaadtam volna magáért az utolsó lélegzetemet is, maga pedig máshoz megy feleségül? – kérdezte dühtől reszketve – Maga egy képmutató és hazudós nő, aki csak játszik másokkal. De legyen boldog – mondta s elindult az ajtó felé.

- Sajnálom, hogy nem maradnak. Jó utat. Talen és Arten majd elkísérik önöket a lejárathoz.

- intett a két barbárnak, akik elindultak az ajtóhoz, de Roxton megelőzte őket, kivágta az ajtót, s úriemberhez méltóan kilépett rajta.

Még egyszer mindenki visszanézett Margueritre, majd a vezetőik után mentek.

Amint becsukódott az ajtó Marguerite remegni kezdett, s könnyek gyűltek a szemébe.

- Ugyan már Marguerite, ne tégy úgy, mintha szeretted volna őket! Ők elmenne a paradicsomba, esetleg a pokolba, te viszont itt maradsz… biztosan az élők közt.

Marguerite megdöbbent – Hogy mi? Mit tettél? Csapdába csaltad őket?

- Már ismerhetnél. Nem hagyhattam, hogy esetleg visszajöjjenek érted – nevetett Bill, és elindult felfelé a lépcsőn. Marguerite annyira dühös lett, hogy felkapott egy kést az asztalról, s William után indult, hogy a hátába döfhesse. De a férfi gyorsabbnak bizonyult: Elkapta Marg kezét, és addig szorította, míg ki nem esett a kezéből a kés, majd magához húzta, s durván megcsókolta. Marguerite összeszorította a szemeit, és a száját is. Végül, mikor már nem bírta, beleharapott a férfi nyelvébe, aki ellökte magától. Köpött egyet, s a dühösen lihegő Margueritre nézett, majd hirtelen pofonvágta. A nő leesett a lépcsőn.

- Tanuld meg, hol a helyed! – mondta Will mérgesen, feltartott mutatóujjal.

                                                                       ***